dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

Made in China

Made in China

Kicsit elrugaszkodunk a Juventustól, bár olyan értelemben maradunk ebben a blogbejegyzésben, hogy Tevez mostani és Witsel lehetséges Kínába igazolásával mi is erőteljesen érintettek vagyunk. Dorogi László bejegyzése még a Serie A-t mélyebben felforgató átigazolások előtt - februárban - íródott, de minden szava igaz még most is, sőt egyre inkább az. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy mi megy most a kínai futballban, ez a ti bejegyzésetek, a buli előtt még álljatok neki, megéri ;).

  Kínában február 26-ig tart az átigazolási időszak, az ázsiai Bajnokok Ligájába pedig február 13-ig lehet új játékosokat benevezni. A Transfermarkt összesítése szerint a kínai labdarúgó élvonal klubjai már több mint 350 millió eurónak megfelelő összeget költöttek a téli transzferablakban, és ez az összeg még nőhet. Az öt legnagyobb összegű játékosváltásból négyet kínai csapat bonyolított le. Honnan szereztek a kínai klubok hirtelen ennyi pénzt? Miért vonzó a kínai bajnokság az Európa topbajnokságaiban futballozó játékosok számára? Erre próbálok meg válaszokat adni.

 Az első professzionális labdarúgó bajnokság elindulására egészen 1994-ig kellett várnia Ázsia legnagyobb területű és legnagyobb népességű országának. Azt láthatjuk tehát, hogy a kínai klubfutball nem tekint vissza túl nagy hagyományokra. Mivel ezt a bajnokságot áthatotta a korrupció és a különböző botrányok, 2000 őszén a Kínai Labdarúgó Szövetség akkori elnöke Yan Shidou vetette fel egy új bajnoki rendszer létrehozásának ötletét. 2002-ben a kínai szövetség zöld lámpát adott a kezdeményezésnek, és 2004 tavaszán elindulhatott a Chinese Super League.

A CSL a korábbi ligával szemben sokkal komolyabb szabályokhoz kötötte a csapatok működését. Minden csapatnak professzionális menedzsmentett kellett felállítania, átlátható és ellenőrizhető adminisztrációt kellett vezetnie. Ezen felül a szabályozás előírta hogy  kluboknak pénzügyileg feddhetetlennek kell lenniük, illetve az utánpótlásra is nagy hangsúlyt kell fektetniük. Az új rendszer értelmében átszervezték a másodosztályú labdarúgást is, valamint elindították az U19-es, U17-es és U15-ös bajnokságokat is.

A CSL megalapításával a kínai szövetség egyértelműen egy magasabb színvonalú és jobban eladható versenysorozatot kívánt létrehozni, s nem titkolt céljai közé tartozott hogy olyan légiósokat csábítson Kínába, akik magasabb szintre emelhetik a kínai klubfutballt.

Az első CSL szezon 2004-ben indult, azonban nem tudta levetkőzni elődje sötét múltját. Továbbra is óriási problémát jelentettek a fogadási botrányok, a sikkasztás és korrupciós ügyek. Ennek eredményeként csökkent a mérkőzések látogatottsága és hatalmas pénzügyi bevételektől estek el a klubok.

2010-ben a kínai kormány keresztes hadjáratot indított a fogadási botrányok és a korrupció ellen és több korábbi szövetségi elnököt letartóztattak és börtönbüntetésre ítéltek. Az antikorrupciós mozgalom kézzel fogható javulást hozott a kínai bajnokságnak, javult a CSL arculata, s a nézők is kezdtek visszatérni a stadionokba. Az olyan klubok, mint a Guangzhou Evergrande és a Shanghai Shenhua óriási pénzeket kezdtek külföldi sztárokba fektetni.

2012-ben igazolt Kínába a Chelseavel Bajnokok Ligáját nyerő Didier Drogba, vagy Nicolas Anelka, de Ázsiába tette át székhelyét a korábbi barcelonai középpályás Seydou Keita vagy az ex-sevillai Frédéric Kanouté is.

Kínában megőrülnek az emberek a labdarúgásért, pedig nemzetközi szinten egyáltalán nem nevezhető a nemzeti csapat sikeresnek. A válogatott mindössze egyszer tudta kvalifikálni magát világbajnokságra, 2002-ben, s három csoportmérkőzésén gólképtelen maradt. Kína soha nem nyert mérkőzést Olimpián, és egy olyan országban, ahol rettenetesen büszkék nemzetközi státuszukra, a labdarúgás egy fájdalmas vicc.

Pedig Kína nagy szerepet játszott a futball fejlődésének történetében. A Krisztus előtti második évezredből fennmaradt feljegyzések szerint már akkor is játszottak egy olyan játékot az országban, ahol két 12 fős csapat játszott egymás ellen, és lábbal kellett eljuttatni egy labdaszerű tárgyat magasan elhelyezett karikákba.

A Kínai Népköztársaság tényleges vezetője Teng Hsziao-ping rengeteg frankot költött hogy élőben nézhessen labdarúgó mérkőzést az 1924-es párizsi Olimpián ahol éppen akkor tanult, de a retteget Mao Ce-tung is kapus volt az iskolája focicsapatában.

Miután Teng Hsziao-ping az ország egyik legerősebb vezetőjévé vált, meglátogatta a kínai nemzeti csapatot, s reményét fejezte ki irányukba, hogy a lehető leghamarabb nemzetközi sikereket érnek el. Amikor 1956-ban azonban a Kínai Népköztársaság ifjúsági csapata vereséget szenvedett Jugoszláviától azt mondta, hogy ezúttal vereséget szenvedtünk, és valószínűleg 12 év múlva is vereséget szenvednénk, de a tizenharmadik évben már győztesen hagyjuk el a pályát. Ebből persze nem lett semmi.

Ahogy a legtöbb professzionális sport Kínában, a foci is a Kommunista Párt kezében van, de nem mondhatjuk hogy azért nem sikeres, mert az ország vezetői ne rajonganának a sportért. A probléma inkább abból adódik, hogy a kínai kormány az egyéni sportágak támogatását helyezi előtérbe, mivel ott könnyebb sikereket elérni, ezalatt pedig az olimpiai aranyérmeket kell érteni.

Van még egy szegmens, ami nem kedvez a kínai labdarúgás fejlődésének. A kínai gyerekek nem tekintenek a futballra, mint kiugrási lehetőségre. Míg 1990 és 2000 között 600 ezer tinédzser futballozott Kínában szervezett keretek között, addig a 2000 és 2005 közötti időszakra ez a szám 180 ezerre csökkent, ma pedig meglehetősen borús képet fest, ugyanis mindössze 100 ezer kínai fiatal futballozik igazoltan az országban. Ez pedig egy közel másfél milliárd lakost számláló országban elenyésző arány. A botrányok és korrupciós ügyek hatására a szülők egyre kevésbé támogatják gyermekeiket futballistává válásukban.

Összegezzük tehát az eddigieket: adott egy óriási ország, rengeteg potenciális labdarúgóval, a sportágat szerető emberekkel, mégsem sikeresek nemzetközileg és profi bajnokságuk is csupán alig több mint 20 éve létezik. Most mégis robbanásszerűen kezdenek a kínai futballklubok eurómilliókat költeni idegenlégiósokra. A válasz a tulajdonosi háttérben keresendő.

Az elsőosztályban szereplő 16 klubból 13-nak olyan tulajdonosi köre van, akik az ingatlan értékesítéssel, ingatlanfejlesztéssel foglalkoznak, és a jelek szerint ebben óriási pénz van az ázsiai országban. Az Evergrande Real Estate Group milliárdos vezetőjét, Yu Jiayint pedig szoros kapcsolatok fűzik a Kommunista Párthoz. Adott tehát egy bajnokság, ahol a csapatok eszetlenül költhetnek bármennyi pénzt bármilyen játékosra, mivel a források kiapadhatatlannak tűnnek.

Ha összehasonlítjuk nívós európai bajnokságokkal, a profi focisták relatíve sok pénzt keresnek Kínában. Ennek eredményeként nagy számú légiós igazol az országba, elsősorban kelet-európai országokból, Brazíliából illetve más latin-amerikai országokból. A liga mindezek mellett szabályozza az idegenlégiósok számát, egy csapatban mindössze öt külföldi labdarúgó lehet a keretben, beleértve a Kínán kívüli ázsiai országok labdarúgóit is. Egy csapat egy meccsen egyszerre négy légióst szerepeltethet, így a kluboknak azért jól át kell gondolniuk, hogy kire adnak ki eurómilliókat.

Persze ezek a tendenciák értelemszerűen növelik a bajnokság színvonalát és a nézőszámot is.  Az össznézőszám 2004-ben 1 430 600 volt a meccseken, tavaly 5 326 304. A meccsek átlagnézőszáma 10 838 volt 2004-ben, tavaly 22 193. Nem meglepő módon a rekordbajnok, és címvédő Guanghzou Evergrande meccseire látogatnak ki a legtöbben, a tavalyi átlagnézőszám 45 889 volt.

Összehasonlítva az MLS-el, ami eddig az európai, kiöregedőfélben lévő játékosok kedvenc célpontja volt a mérkőzések látogatottsága nagyon hasonló, bár az előrejelzések szerint már nem sokáig. 2015-ben a kínai tévé mindössze kilenc millió dollárt költött a hazai mérkőzések közvetítésére, ez 2016-ban ár 200 millió dollár körüli értéknél tart.

Az amerikai átigazolási rendszer sokkal komplexebb és számos szabállyal, szabályozással tartják szigorúan őrzött keretek között, míg Kínában szintiszta kapitalizmus uralja az átigazolási szabályokat. Sok pénzük van, és a kínai emberek boldogok, amikor ezt a sok pénzt minőségi játékosokra költik a klubok.

A kínai kormány egyébként is arra törekszik, hogy a sport támogatása által minél több pénzt vehessen ki belőle, ehhez előbb viszont költeni kell. A kulcskérdés igazából az, hogy ez vajon csak egy hirtelen fellángolás, vagy hosszútávon tartható fejlődési út első lépcsőfoka.

A legnagyobb baj szerintem az, hogy az eddigi sikertelenséget a most rendelkezésre álló pénzzel igyekeznek kompenzálni a kínai klubok. A pénzkút pedig most kiapadhatatlannak tűnik, ami nagyon csábító a labdarúgók számára.    

#1 alexGiCamo » 2017-01-01 16:08

Érdekes cikk !
Ha én futballista lennék, nem lenne az a pénz, hogy elássam magam Kínában .Nem vonz Ázsia . Akkor már inkább az Államokba mennék levezetni... A nagy sztárokat ott is megfizetik .
FORZA JUVE PER SEMPRE !!!
alexGiCamo
alexGiCamo

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció