dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

Angelis del Nero - La mia strada: Nincs megállás

Angelis del Nero - La mia strada: Nincs megállás

A vicenzai általlános iskolások ellen játszott bemutatkozó mérkőzésem nem úgy indult, ahogy terveztem. A botrányos első félidőt követően mindenféle eszközzel próbáltam meggyőzni csapatunk edzőjét, Alberto Torretinit, hogy a második félidőben megmutassam mire is vagyok képes, de mindhiába, hatástalan volt.

Már nem kaptam lehetőséget a második félidőben és egy gyötrelmes mérkőzést követően 4-1-es végeredménnyel kellett hazautaznunk. Még jobban felerősödött bennem, hogy nem akarok többé focista lenni. A síri hangulat az öltözőben és a csapattársaim arcáról rám vetülő csalódottság minden erőmet elvette. Próbáltam magam azzal nyugtatgatni, hogy ez egy csapatsport, össze kell dolgozni az eredményért nem egy játékostól kell várni a győzelmet. Sajnos azonban nem szabad sose elfelejteni, hogy vezér nélkül még a legjobb hadsereget is könnyűszerrel őrlik fel. És a többiek azt várták, hogy ma én leszek az a vezér, aki a szívekben szikrát gyújt és a győzni akarás szunnyadhatatlan tüzét idézem elő mindnyájukban.

A hétfői edzés nagyon sivár hangulatban telt el, magam sem tudom, hogy voltam képes mutatkozni nem hogy a többiek, de az edző előtt is. Alberto bácsi próbált belénk lelket verni több-kevesebb sikerrel.

- Legközelebb összeszokottabbak lesztek és menni fog, de ne csak higgyétek, tudjátok is, hogy sikerülni fog minden védés, passz, kapura lövés!

- Na persze meg, ha elhiszem, akkor még Boniek meg Boniperti is beugrik kicsit gurigázni velünk a következő meccsen. – gondoltam cinikusan magamban.

Nem lettem volna az edzőnk helyében, mert bármely lelkesítő szöveg után csak síri csend és teljes közöny uralkodott. Gyerekként, hogy lehet ilyen hitehagyott az ember? De ez volt mindegyikőnk álma, hogy focisták leszünk, érthető a hatalmas elkeseredés. De egy mérkőzés nem emelhet megugorhatatlan falakat elénk, ez képtelenség…

A szerdai edzésen már kicsit mintha ébredezett volna a társaság, de hazafelé megint egykedvűen baktattam. Édesanyám megelégelte, hogy ilyen vagyok és leültetett, hogy beszélgessünk.

- Fiam jól tudom, még mindig a mérkőzés miatt szomorkodsz?- kérdezte kedvesen. Én erre csak lehajtott fejjel rántottam egyet a vállamon. Fiam, ez még csak az első mérkőzésed volt, ilyen teher alatt nem lehet brillírozni. A legnagyobbak is elbuknak alatta, de ha sikerül elviselned, akkor erősebb és jobb lehetsz bárkinél. Tanuld meg, hogy soha nem buksz el, mert minden pillanat, amit a gyakorlásra fordítasz, már a sikeredet vetíti előre, amiről ma még nem is tudsz. Ha feladod rögtön az elején, soha nem tudod meg hova juthattál volna, és amikor visszanézel, már csak azt fogod észrevenni, hogy feladtad. Szerinted Del Piero amikor kicsi volt minden megmozdulása tökéletes volt?

Erre mondatra felcsillantak a szemeim. Anya ismeri Alessandrot, a legendát?

- Na, fiam, ne mondj semmit csak kapd össze magad, mert hétvégén mérkőzés, most már gólt szeretnék látni tőled. – kacsintott rám mosolyogva édesanyám.

Lehet, csak az ütötte meg fülemet az egész monológból, hogy anyukám ismeri Del Piero-t,- hogyne ismerte volna, az összes szurkolói mezemet ő mosta -, vagy minden mondat együtt, de az tény, hogy hatott. A következő edzésen sokkal összeszedettebb voltam, és ez picit, mintha a csapattársaimra is kihatott volna.

Eljött hát a szombat, az egyik trevisoi általános iskola ellen vívott mérkőzés napja. Az edző meghirdette a keretet, és talán a javuló teljesítményemnek köszönhetően újra bekerülhettem a kezdő csapatba. A szívem majd kiugrott a helyére, az adrenalin telepumpálta végtelennek tűnő erővel az izmaimat, éreztem, hogy ez végre az én meccsem lesz. Trénerünk Torretini csak annyit mondott a játék előtt:


- Srácok, ismeritek már elég jól milyen a vereség keserű íze, de ma a győzelem kelyhéből fogunk inni! – mondta hihetetlen elánnal, aminek hatására szinte teljesen feltüzelt minket.

Bemelegítést követően felálltunk a kezdő körbe és izgatottan vártuk a meccs indulását jelző sípszót. Máig emlékszem az érzésre amikor Ludovico a kezdő körben átgurította nekem a játékszert és valami megmagyarázhatatlan érzéstől vezérelve az ellenfél kapujának irányába tett két-három lépést követően lövésre lendítettem a lábam. Éreztem, ahogy megfagy körülöttem a levegő, még a trevisoiak se akarták elhinni, hogy valaki ezt meg meri próbálni, annak ellenére, hogy gyerek mérkőzés lévén jóval kisebb volt a pálya, mint amin a nagyok játszanak. Magam sem hittem el, hogy képes vagyok rá, de ahogy Tomassino barátom ellen a tűzfal tövében, most is felfoghatatlanul nagy erővel rúgtam meg a labdát. Csak szállt és szállt, majd a döbbent kapus mellett a felső léc alját súrolva vágódott a bal felső sarokba.


- Góóóóóóóóóóól!- ordítottam torkom szakadtából. Leírhatatlan pillanat volt. Éreztem, ahogy játékostársaimból a múlt mérkőzésen felhalmozódott összes csalódottság tovaszáll és a legyőzhetetlenség ellenfél számára hátborzongató ereje vértezte volna fel csapatot. És ekkor még csak egyetlen perc telt el az összecsapásból…

 

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció