dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

jh day banner

Angelis Del Nero - La mia strada: Előre a győzelembe

Angelis Del Nero - La mia strada: Előre a győzelembe

Az ilyen dolgokra soha nem tud felkészülni az ember, és nem is feltétlenül kell. Én abban hiszek – most már, hogy ennyi mindenen keresztül mentem -, hogy bár vannak olyan események az ember életében, amelyek képesek szinte teljesen padlóra küldeni, mégis mindig meg kell ragadni a leges-legapróbb pozitívumot is minden napban különben soha nem tud kilábalni majd. Tudom, tudom. Könnyen beszél egy külső szemlélő, nekem is mondhattak akármit, jó ideig vigasztalhatatlannak éreztem magam. Azonban ráébredtem, ez nem járható út, csak saját napjaimat mételyezem ezzel a szomorúság nevű méreggel és a keserűség csak egyre lejjebb fog taszítani.

- Sajnálom fiam. Ne haragudj. Igyekszem neked mindent megadni, de bármit is teszek, képtelenek leszünk ennyi pénzt összeszedni – mondta szinte már esdekelve édesanyám.

Lehajtott fejjel és vállrándítással fogadtam a dolgot. És ez még számtalanszor eljátszódott a nyár során, amikor egyre inkább azt éreztem, hogy ezt az életet képtelen vagyok elviselni és már nagyon rossz érzés fogott el, ahogy megláttam édesanyámat. Nem azért, mert úgy éreztem, hogy cserbenhagyott volna, hanem azért, mert amit ő értem tett, azért nem ezt a sorsot, sőt inkább bánást érdemli. Ez nem tudom, hogy tényleg azért volt, mert már gyerekként azt éreztem ennél nem lehetnék szomorúbb vagy esetleg megszállt a szentlélek, de tény, hogy nem tehettem mást, mint változtatok eddig napjaimon. Nagyon nem volt kedvem hozzá, de elkezdtem édesanyámnak segíteni a nyári edzések után a ház körüli munkákban és bár még mindig nem beszéltem túl sokat, de próbáltam magamra mosolyt erőltetni. A kezdeti próbálkozások roppant kellemetlenek voltak számomra, de ahogy az ő úgy az én napjaim is egyre kellemesebbek lettek. Az edzéseken a teljesítményem kezdett javulni és bár lappangott bennem mélyen legbelül az álmom szétzúzásának napja, valahogy az edzőm bíztatására kezdtem elhinni, hogy ez nem lehet a vég, rám nem egy derékba tört karriert szabtak.

 

- Angelis, fiam, gyere az irodába! – intett nekem Alberto edző bácsi. Fiam, örülök, hogy kezdesz végre kijönni a gödörből és egyre nagyobb kedvvel veted bele magad a közös munkába. De még mindig látom rajtad, hogy nem hagy nyugodni a Juvés dolog és emiatt néha kicsit szertelenül mozogsz a pályán. Szedd össze magad, mert szeptemberben te leszel a csapatkapitány! – el sem tudtam hinni, amit mondott az öreg. Ha pontos, lelkes és kitartó leszel, akkor sikerre vagy ítélve, és a középiskolát már a környék legerősebb ifi csapatában kezdheted el.

Hideg zuhanyként ért a kijelentés, miszerint csapatkapitány leszek. A csatárok közül nagyon kevesen lesznek csapatkapitányok, a legjobbak, a legendák…

Nem tudom, hogy pozitív hozzáállás vagy egyszerűen a vissza-visszatérő tettvágy, ami miatt kaptam megint egy lökést az élettől a jó irányba, de ismét azt éreztem, hogy sínen vagyok. Nagyon vártam már, hogy elkezdődjön az új szezon, csak az iskolát nem vártam, hogy folytatódjon, de sajnos ez is olyan dolog, amit csak miután túl van rajta az ember, akkor értékeli igazán. Antonio barátom szintén maradt iskolánk kötelékében, aminek csak nyár vége felé örültem igazán és rögtön rá is jöttem mennyi minden kimaradt, így a szünetből. A hátralévő napokban azonban Tomassinivel egyetemben átjártunk hozzá a pár utcával odébb lévő grundra, ahol minden délután egész nagy csoport gyűlt össze. Milyen izgalmas körmérkőzéseket, mini-bajnokságokat játszottunk te jó ég! Némelyiket még ma is újra és újra lejátszanám.

Amilyen borzasztóan indult, olyan örömtelin telt el a nyár még hátralévő már-már röpke pillanata. A mai napig nem múlik el nyár úgy, hogy a lemenő nap sugarai mellet ne gondolnék a padovai srácokra és az esti grund meccsekre, amik megannyi góllal és tanulsággal jártak.

Szeptemberben az évnyitót követő első napok órai, mondanom se kell, mintha az örökkévalóságig tartottak volna. Már szinte az összes füzetem összes sarkába rajzoltam egy focilabdát mikor végre eljött az első mérkőzés napja. Az öltőzőben forrt a hangulat, mindenki erre a pillanatra vált. Mikor kiértünk a gyepre és a bemelegítést követően felálltunk a középkezdéshez, egy pillanatra megálltam és végignéztem magamon. Azt hittem elsírom magam mikor az áhított Juventus mez helyett még mindig a padovai általános iskolai csapatom mezét pillantottam meg. Ahogy lejjebb, a lábaim felé pillantottam, melegség töltötte el a szívem, mert bár egy ütött-kopott, de igazi stoplis cipőt láttam, amit édesanyám a nyáron kemény munkájával összekuporgatott pénzéből vett nekem.  Ekkora felpillantottam és körbenézve láttam anyukám mosolygó arcát, a csapattársaim koncentrált tekinteteit és az edzőnk bíztató mozdulatait. Ekkor tudtam, hogy jó úton járok. Nincsenek elérhetetlen álmok, nincsenek veszett célok, mert küzdeni akarok, kitartó vagyok, és nem nyugszom, míg el nem érem mindegyiket…

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció