dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

Angelis del Nero - La mia strada: Út az ismeretlenbe

Angelis del Nero - La mia strada: Út az ismeretlenbe

Sohasem szerettem futni, de ez a futball velejárója. Ha az ember profi akar lenni, akkor pedig nem elég csak „futni”, iszonyatos tempóváltásokat is kell kezelni, miközben pontosan kell helyezkedni, utat nyitni a társnak vagy kérni a játékszert. A tv-ben minden olyan egyszerű. Mágnestáblákat megszégyenítő módon olvasható le mindkét csapat taktikája, sőt még a futballisták erőnléte is teljesen egyértelműen olvasható, persze, hogy mindenki tud okoskodni mit és hogyan is kellene csinálni. Bevallom én is fogom a fejem, némely megmozdulásnál, de ez ugyanúgy rajtam is csattanhatott volna bármikor és bizonyára csattant is. Ilyen helyzetben természetes, hogy az elvárás magas, de azzal senki vagy csak nagyon kevesen vannak tisztában, milyen felfoghatatlanul küzdelmes élmény -, ha lehet így fogalmazni – visszatérni egy komoly sérülést követően.

Combcsonttöréshez képest olcsón megúsztam a dolgot, de persze a legnagyobb butaság egy negatív dolgot még negatívabbhoz hasonlítani, nem is beszélve arról, hogy minek a következményeként alakult így a sorsom. Ha már kész a baj sose szabad a valódi problémát egy annál sokkal nagyobbal, de szerencsésen elkerülttel elbagatellizálni. Akár mennyire is, akkor még tapasztalatlan fejjel próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ezt meg azt megúsztam, örüljek, hogy csak ennyi történt velem. Azonban nagy tanulság volt az, hogy megtanuljam, miként osszam be a saját erőforrásaimat, hogy a céljaimat elérjem. A cél pedig a fizikai kondíció visszanyerése volt.

Fiatal voltam és legyőzhetetlen gondoltam, ezért az első héten szépen teljesen kifullasztottam magam, amitől nem hogy erőre kaptam volna, hanem még inkább visszalépés szagú volt a dolog. Az edzőnk Luciano Albertini ki is fakadt mikor a következő héten meglátott, fáradtan összeszikkadva.

-Angelito, fiam. Mit csinálsz te magaddal? Visszajössz hat hónap után és már berlini marathonra készülsz? – csóválta a fejét a mester. Na, de fiatal vagy mit is gondolhattam volna. A te korodban én is ilyen konok voltam, gyorsan akartam mindent, nem alaposan és megfelelő időben. Összeállítottam neked egy edzéstervet, új közös „barátunkkal” Signori doktorúrral. Csak annyira kérlek, ezt tartsd be ne légy türelmetlen, te is tudod, hogy jó játékos vagy, amint lehet, szorítani fogok neked időt a pályán.

Hihetetlen nyugalom töltött el, mégis volt bennem egyfajta kétkedés, hogy ennek biztosan lesz valami hatalmas ára. Nem is kellett erre sokáig várni, a tréner folytatta…

De! – emelte fel mutató ujját Albertini úr. De, sajnos valószínűleg ebben a szezonban már csak az utolsó pár meccsen tudok rád számítani, mint lehetséges csere.

Most ez komoly? Hagyjuk, a fenébe akkor ezt az egész foci dolgot elmegyek asztalosnak. Komolyan mondom, nem hiszem el! Körülbelül ez futott át az agyamon. Annyi biztos, hogy a középiskolai évek kritikusak a futballisták életében. Ezekben az években derül ki, hogy ki lehet az, aki a profik közé léphet az iskolapadból és ki az, akinek az amatőr bajnokság és a polgári élet a sorsa. Persze mindig vannak kivételek, nagyon sok olyan labdarúgó van, akinek álomba illő a története, azoknak, akiknek az amatőr bajnokságokból hosszú évekig tartó vergődés után sikerült, az álmaikat megvalósítva a „nagyok” közé emelkedni. Kezdtem úgy érezni, hogy a személyiségem egy darabig bírja az állóvizet, a nyugalmat, aztán, ha más nincs, akkor előjelzés nélkül kormányozza kicsiny hajómat a leghatalmasabb viharokba.

Kezdett kifolyni a kezem közül az idő és nem tudtam, hogyan is érhetném el a végső célomat, a Juventust. Ha sikerül, ha nem most már nem állhatok meg nincs lehetőségem hibázni. Mindent bele kell adnom, ami a csövön kifér. Nekem csak egy a célom, a Juventus…

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció