dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

Angelis del Nero - La mia Strada: Újra a pályán

Angelis del Nero - La mia Strada: Újra a pályán

Megint építkezni és építkezni. Téglákról, téglákra pakolni, már nagyon untam. Mikor érek végre a célomhoz. Örökké csak kergetni fogom?

Már csak a góllövéssel és kupa emeléssel akartam foglalkozni. Sajnos nem megy ilyen könnyen semmi az életben. De, ha már a sérülés utáni felépülés hosszú ideig tartott és meg több kitartás kellett hozzá, mint korábban bármihez, akkor miért ne gondolkodhattam volna úgy, hogy azért is fogom élvezni a felépülést és azt is, ahogy a tegnapi önmagamhoz képest egyre jobb leszek. Persze nem ment ez ilyen gyorsan, mire rájöttem, hogy ezzel a gondolkodással megkönnyíthetem a dolgomat és még a gyógyulásom is jelentősen lerövidülhet.

Az első hetekben kőkeményen kellett koncentrálnom szinte minden labdaérintésemre pedig csak egyszerű labdavezetéses feladatokról volt szó. A pozitív dolog az volt, hogy a gömbérzékemet szerencsére nem veszítettem el. A kapura lövés és az ívelgetés viszont még így is majdhogynem esélytelen volt.

- Angelis gyere be az irodámba! – szólított Albertini edző úr. Fiam, látom egyre nagyobb lelkesedéssel veszed az edzéseket, azonban a megerősödésed még hosszú idő lesz. A jó hír az, hogy Signori doktor úr kidolgozott egy edzéstervet csak neked. Amit jövő héten meg is kezdesz az uszodában.

Micsoda, na most akkor focizni jöttem a csapathoz vagy úszónak? Nem értettem a megfontolást, de ha az orvos ezt mondta, ám legyen. Meg is lett az eredménye, két hónappal később már beszállhattam a közös edzésbe és az egyik edzőmeccsbe is rövid ideig.

Hihetetlen jó volt újra a csapattársakkal labdázni egy pillanatra el is bambultam mikor megkaptam a játékszert.

- Mit csinálsz Angelito? Gyerünk, focizz! – kiáltotta rám a védő Alesso. Igaza volt, mert nem volt sok időm ámuldozni, már ketten meg is indultak az irányomba.

Egy pillanatra olyan érzésem volt mintha újra az általános iskolai bajnokságban játszanék. Nem akartam passzolni, annyira megörültem, hogy végre magamnál tarthattam a labdát, hogy rögtön meg is indultam a kapu felé. Mintha Ronaldinho ihlette volna a mozdulataimat. Ki más? A Juventus az életem és a legkedveltebb játékosaim is mind ott futballoztak, de van egy valaki, akit láthattam a gyerekkoromban hogyan válik igazi csillaggá és mutatja meg az egész világnak, hogyan lehet újraértelmezni a futballt. És ez ő volt. Félelmetes tempó, hihetetlen erő, páratlan labdakezelés ez mind őt jellemezte. Akármilyen banális dolognak tűnt én titkon mindig arra vágytam, hogy egyszer láthatom őt a Bianconeri mezében. Nem így történt talán jobb is. Elindultam hát a kapu felé, az első védőn még könnyen átjutottam egy okos a köténnyel, a következő a tempóm áldozata lett. Ekkor már körülbelül harminc méterre voltam a kaputól. És nem bírtam ki, muszáj volt. Messze volt a következő kilépő ember tiszta folyosó volt előttem egy darabig. Passzoljak vagy próbálkozzak? Persze, hogy a lövést választottam. Minden erőmet beleadtam, amit akkor összebírtam kaparni. Csapódott és csapódott a labda, de végül a felső lécről csattanva felfelé kiszállt a pályáról. A csapattársaim már nem is vontak kérdőre miért nem is passzoltam. Már megszokták, hogy edzésen úgyis meg fogom próbálni.

- Angelito, te nem bírsz magaddal megint itt voltam üresen – kiáltotta oda nevetve csatártársam Ludovico. Ja, amúgy üdv újra a pályán!

Hihetetlen örömmel töltött el, hogy már vártak vissza a többiek a játékba. Alig vártam, hogy végre újra pályára léphessek a padovai csapatban…

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció