dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

A titok

A titok

Egy titokkal fogom kezdeni. Valójában nem is eggyel, mert úgy érzem, sokan félreértenek engem, de kezdjük az elsővel.

Három hónapja, amikor a Barcelona megcsinálta a történelmi fordítást a PSG ellen, annak a meccsnek minden pillanatát figyelemmel követtem. Azt gondolhatjátok az újságokat olvasva, hogy szeretném, ha a volt klubom kikapna…

De amikor a testvérem, Neymar belőtte azt a csodás szabadrúgást, felugrottam a TV előtt és csak annyit mondtam:

„Vamoooooos!”

És aztán a 95. percben Sergi Roberto góljánál?

Mint minden Barca drukker a világon, totálisan megőrültem. Az igazság az, hogy a Barcelona még mindig a véremben van.

A vezetőség nem mutatott tiszteletet felém ez igaz, de az érzéseimet nem tudta megváltoztatni. Nem játszhatsz úgy egy csapatnál nyolc évig, és érhetsz el mindent, ha nem érzed azt a csapatot a szívedben. Menedzserek, játékosok, és vezetők jönnek és mennek, de a Barca sosem fog elmenni.

Mielőrre a Juvéhoz jöttem, tettem egy végső ígéretet a Barcelona vezetőségének: „Még visszasírtok!”

Nem játékosként értettem ezt. A csapatot rengeteg nagyszerű játékos alkotja. A szellemiségemre gondoltam. Hiányozni fog nekik a törődés, amit az öltözőben mutattam mindenki irányába, és hiányozni fog nekik, hogy elengedtek valakit, akinek ennyire része a klubjuk.

Amikor a következő körben szembejöttek, nagyon furcsa volt. Különösen a visszavágó, olyan volt, mintha hazatérnék. Közvetlenül a meccs előtt odamentem a Barca kispadjához, és üdvözöltem minden régi barátot, és azt mondták: „Dani, gyere ülj közénk, vigyáztunk a székedre!”

Mindenkivel kezet fogtam a bíróval a hátam mögött. Hirtelen hallottam a sípszót. Megfordultam, és láttam, hogy már megy a meccs. Visszasprinteltem a pályára, és hallottam, ahogy Enrique majd’ megszakad a röhögéstől.

Vicces volt ugye? De a meccs nem volt vicces, különösen nekem nem. Az emberek rám néznek és azt mondják: „Dani mindig csak viccelődik. Folyamatosan mosolyog, nem egy komoly ember.”

Figyeljetek, elmondok egy másik titkot is. Mielőtt a világ legjobb támadóival (messi – Neymar – Cristiano) nézek farkasszemet, elemzem az erősségeiket, és gyengeségeiket, mint egy megszállott. Ezek után megtervezem, hogy miként fogok támadni. Az a célom, hogy megmutassam a világnak, Dani Alves még mindig elég jó. Talán néha elfutnak mellettem egyszer-kétszer, persze, oké. De én is el fogok futni mellettük. Nem akarok láthatatlan lenni. A színpadon akarok állni, még 34 évesen is, 34 trófea után, úgy érzem ezt mindig minden meccsen bizonyítanom kell.

De ennek van mélyebb értelme is számomra.

Minden egyes mérkőzés előtt ugyanazt csinálom. Megállok a tükör előtt öt percre, és kizárok mindent. Aztán elkezdődik egy film a fejemben. Ez a film az életem filmje.

Az első jelenetben 10 éves vagyok. A Juazeiroi házunk ágyán fekszem, Brazíliában. A matrac az ágyon olyan békony, mint a kisujjad. A ház nedves föld szagával átjárt, kint pedig még sötét van. Hajnali 5 óra van, és a nap még nem kelt fel, de ki kell mennem a farmra segíteni apámnak még a suli előtt.

A testvéremmel kimegyünk a földekre, de azt látjuk, hogy apánk már régóta dolgozik. A hátán van egy nagy, nehéz tank, és permetez.

Talán túl fiatalok voltunk még, hogy ezekből a vegyi anyagokból egy picit is kapjunk, de ennek ellenére segíteni akartunk neki. Ez a módja, hogy túlélj. Órákig versenyeztünk a bátyámmal, hogy bizonyítsuk a másiknak, ki dolgozik keményebben. Mindezt azért, mert a keményebben dolgozó kapott jogot aznap arra, hogy a család egyetlen biciklijére felülhessen.

Ha nem nyerem meg a biciklit, 12 mérföldet gyalogolhatok a farmtól a suliig. A visszaút pedig még ennél is rosszabb, mert a délutáni focimeccs így nélkülem kezdődik. Így hát nem volt más választásom, futnom kellett visszafelé végig azért, hogy a pályára lépjek és folytathassam.

És ha megnyertem a biciklit? Akkor megkapom a lányokat is. Felkaphatok egyet, és felajánlhatom neki, hogy elviszem suliba. Mindezt 12 mérföldön keresztül, akkor én voltam a legnagyobb király.

Így a belemet is kidolgoztam.

Ránézek az apámra, amikor elindulok iskolába, a tank még mindig a hátán van. Egész nap a földeken volt, este pedig lement a bárba, és azt futtatta, hogy legyen egy kis extránk. Isteni focista volt fiatalon, de nem volt meg a pénze, hogy egy nagyobb városba menjen, hogy a megfigyelők észrevegyék. Biztosra akart menni, hogy ez a lehetőség nekem megadatik, még akkor is, ha ebbe belehal.

A képernyő elsötétedik.

Vasárnap van, és meccset nézünk a fekete-fehér TV-n. Acélszalaggal tekertük körbe az antennát, így egy távoli város jeleit is foghattuk. Számunkra ez a hét legcsodásabb napja. Sok az öröm ilyenkor nálunk.

A képernyő elsötétedik.

Apámmal bemegyünk a városba a régi kocsijával, megmutathatom magam a megfigyelőknek. A kocsi nehezen vált, és egyébként is csak két sebességes – lassú, még annál is lassabb. Érzem benne a füstöt.

Az apám vagány. Nekem is annak kell lennem.

A képernyő elsötétedik.

13 éves vagyok, az akadémián egy nagyobb városban, messze a családomtól. 100 gyerek alszik együtt, olyan mint egy börtön. Mielőtt eljöttem otthonról az apám bement a városba, és vett egy teljesen új szerelést. Ezzel azonnal meg is duplázta a ruháim számát, mert egyébként csak egy szerelésem volt, amivel kezdhettem valamit.

Az első napi tréning után kiterítettem az új cuccokat száradni. A következő reggelre valaki ellopta. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez már nem a farm. Ez a való világ, és azért hívják való világnak, mert itt borzasztó dolgok történnek.

Visszamegyek a szobámba, és éhezem. Egész nap edzünk, és nincs elég kaja a táborban. Valaki ellopta a ruháimat. Hiányzik a családom, és nyilvánvaló, hogy nem én vagyok itt a legjobb. 100 srácból talán az 51. lehettem a képességeim alapján, így tettem magamnak egy fogadalmat.

Azt mondtam magamnak: „Nem mész vissza a farmra, amíg büszkévé nem teszed apádat. Lehet, hogy csak 51. vagy, de idővel első, vagy második lehetsz. Harcos vagy, nem mész haza, mindegy mi történik.”

A képernyő elsötétedik.

18 éves vagyok, és először és utoljára hazudok futballistaként.

A Bahia csapatában játszom Brazíliábam amikor egy megfigyelő odajön hozzám , és azt mondja: „A Sevilla érdeklődik utánad.”

Én azt mondom: „Sevilla! Óriási.”

Mire a megfigyelő: „Tudod, hogy hol van?”

Én csak annyit mondok: „Persze, hogy tudom. SEV-IIIILLLLLAAAAA. IMÁDOM.”

De az igazság az, hogy fingom sem volt róla, hogy hol van. Tőlem akár a Holdon is lehetett volna, de ahogy kiejtette a szavakat, nagyon fontosnak tűntek, így hazudtam.

Néhány nappal később rájöttem, hogy így lehetőségem adódik a Barcelona és a Real Madrid ellen járszani. Portugálul van egy szavunk az ilyen alkalmakra: „Agora”.

Olyan mint egy nagy BUMM, gyerünk!

A képernyő elsötétedik.

Sevillában vagyok, és nagyon csalódott, mert úgy néznek rám a játékosok és az edzők is, mintha még az ifi-csapatban játszanék. Életem legnehezebb hat hónapja ez. Nem beszélem a nyelvet, a manager nem játszat, ez az első pillanat, amikor elgondolkozom azon, hogy ideje hazamennem.

De aztán valamilyen oknál fogva az új szerelésre gondolok, amit apám vett nekem 13 éves koromban, az amit elloptak. Rá gondolok a tankkal a hátán, ahogy permetez. Eldöntöm, hogy maradok, megtanulom a nyelvet, barátkozom, így legalább egy új élménnyel mehetek majd haza.

Amikor elkezdődik az idény a manager mindenkinek azt mondja, „A Sevillánál a védelmi vonal sohasem mehet át a félpályán, SOHA.”

Játszom néhány meccset, rugdosom a labdát a félpálya vonalát nézve. Csak nézek rá, mint egy kutyus, aki fél átlépni azt. Aztán, egy meccsen, valamilyen oknál fogva, elengedtem ezt. Önmagamnak kell lennem. Csak annyit mondok: „Agora.”

És csak mentem. Támadás, támadás, támadás.

Úgy megy, mint a karikacsapás. Ezután az edzőm azt mondja, „OK, Dani, új terv. A Sevillánál támadsz.”

Néhány szezon alatt egy kieső csapatból kétszeres UEFA Kupa győztesek lettünk.

A képernyő elsötétedik.

Csörög a telefonom, az ügynököm az.

„Dani, a Barcelona le akar igazolni.”

Most már nem kellett hazudnom. Tudom, hogy hol van Barcelona.

Ez a film pörög le a fejemben ahogy nézek a tükörbe minden meccs előtt. A cégén, mielőtt visszamegyek az öltözőbe, mindig ugyanazt mondom magamnak.

Bakker, a semmiből jöttem.

Most itt vagyok.

Hihetetlen, de itt vagyok.

Amikor csak 18 voltam átrepültem az óceánt csak a lehetőségért, hogy játszhassak a Barcelona ellen. Most meg itt a lehetőség, hogy náluk játsszak? Hihetetlen volt.

Emlékszem egy edzésre, Messi olyan dolgokat csinált a labdával, ami mindent megdöntött, amit addig a fociról hittem. Persze, ezt minden nap bemutatta, csak ez egyszer valami más volt.

Ez egy nagyon-nagyon kimerítő edzés volt. Nem volt hülyéskedés. Messi mindenkit kicselezett, és úgy fejezte be a támadásokat, mint egy gyilkos.

Mellettem is elment, majd lenéztem a cipőmre, és azt gondoltam „Ez vicc?”

Elment újra, és azt gondoltam, „Nem, ez lehetetlen.”

Újra elmentem, és biztos voltam abban, mit látok.

Az istenverte stoplisa nem volt bekötve. Egyik sem.

Úgy értem totál nem. Ez a srác úgy játszik a világ legjobb védői között, csak szárnyal a pályán, mintha vasárnap passzolgatna egy parkban. Akkor tudtam, hogy sohasem fogok még egyszer olyan játékossal játszani, mint ő.

Aztán persze ott van még Pep Guardiola.

Ha a számítógépet értelmezni akarod, csak annyit mondj, Steve Jobs.

Ha a focit értelmezni akarod, csak annyit mondj, Pep.

Egy géniusz, valóban az.

Elmondta, mi fog történni a meccsen, mielőtt megtörtént volna. Például a 2010-es 5-0-s győzelem alkalmával a Real Madrid ellen. Pep azt mondta a meccs előtt: „Ma úgy játsszatok, mintha a labda tűzgolyóként égetne. Soha ne maradjon a lábaknál, még egy fél pillanatra sem. Ha ezt teszitek nem fognak tudni nyomást gyakorolni ránk, könnyen nyerünk.”

Az volt a hihetetlen, hogy amikor ezután pályára léptünk olyan volt, mintha már 3-0-ra vezetnénk is. Olyan erősek, és felkészültek voltunk, hogy úgy éreztük már is nyertünk.

Az a legviccesebb, hogy a félidőben egyáltalán nem álltunk jól. Pep leült, megvakarta a fejét. Tudjátok hogy vakarja a fejét? Láttátok már, igaz? Mintha masszírozná az agyát, mintha a dzsint akarná előhívni a lámpásból.

Ezt előttünk csinálta az öltözőben, aztán előjött a dzsin.

Bang!

„Megvan!”

Ezután felugrott és elkezdte ordibálni a feladatokat, számokat, és egyenleteket írt a táblára.

„Ezt fogjuk csinálni, és ezt, és azt, így fogunk gólt szerezni.”

Kimentünk, és megtettünk mindent amit kért. Így szereztük a gólokat. Őrület volt.

Pep volt az első edző az életemben, aki megmutatta hogyan játsszak labda nélkül. Nem csak azt követelte meg, hogy a játékosai megváltoztassák a játékukat, leültetett minket, és megmutatta, hogy miért várja el ezt.

Azok a Barcák kb legyőzhetetlenek voltak. Emlékezetből játszottunk. Mindig tudtuk mit fogunk tenni, nem kellett gondolkodni.

Ez az amiért a Barca a mai napig a szívemben van.

Ez az, amiért most a BL negyeddöntő után odamentem Neymarhoz, és megöleltem. Sírt, és az én egyik felem is sírt.

El tudom képzelni, hogy olvasod ezeket a sorokat, és megkérdezed, miért osztom meg ezt veled.

Nos, az igazság az, hogy 34 éves vagyok. Nem tudom meddig fogok még játszani, talán 2-3 évet még, és úgy érzem, hogy sokan nem értenek meg engem, az egész történetemet.

Amikor idén a Juventushoz jöttem, olyan volt mintha újra elhagynám az otthonomat. Megtettem 13 évesen, megtettem 18 évesen, és most, 33 évesen újra megteszem, Olaszországba megyek.

Amikor először megérkeztem, olyan volt mint egy teljesen új iskola. Az egész életemben imádtam támadni, és most egy olyan helyre jövök, ahol a védekezés mindennél előrébb való.

Újra egy láncra vert kutya voltam. Újra a vonalat néztem.

Mennem kellene?

De nem mentem. A szezon kezdetén azt akartam, hogy lássák a csapattársaim, hogy tisztelem a filozófiát, és a történelmüket. Amikor biztos voltam benne, hogy ezt megmutattam, megpróbáltam én is megmutatni nekik az erősségeimet.

Egy nap ránéztem a vonalra, és azt mondtam, „Mennem kellene?”

… Bang. Agora.

Támadás, támadás, támadás. (És, oké, egy kis védekezés is néha, különben Buffon kiabálni fog velem.)

Néha azt gondolom, hogy az élet egy körvonal.

Látjátok, nem tudom az argentinokat kitörölni az életemből.

A Barcánál ott volt nekem Messi, a Juvénél itt van nekem Dybala.

A zsenik mindenhová követnek engem, esküszöm.

Az egyik nap egy tréningen láttam valamit Dybalában, amit Messiben előtte. Nem csak azt, hogy mennyire tehetséges, amit láttam, már sokszor láttam. Ez pedig a tehetség volt azzal az akarattal párosulva, hogy meghódítsd a világot.

A Barcánál emlékekből játszottunk.

A Juvénál ez más. Egy kollektív mentalitás vitt minket a BL döntőjébe. Amikor megfújják a sípot, csak nyerni akarunk, bármi áron. A győzelem nem csak cél itt, hanem megszállottság. Nincsenek kivételek.

Ma lehetőségem lesz megnyerni a 35. trófeámat, úgy, hogy még csak 34 éve vagyok a világon. Ez egy különleges lehetőség számomra, és ennek semmi köze ahhoz, hogy bármit is bizonyítsak a Barcelona vezetésének.

Tudom, hogy sohasem fogják elismerni, hogy hibáztak.

Nem ez a cél.

Emlékszel mit mondtam a pillanatról az akadémián, ott Brazíliában? Amikor azt mondtam, hogy nem megyek vissza a farmra, amíg büszkévé nem teszem apámat?

Nos, az apám nem egy nagyon érzelmes ember. Sohasem tudtam mikor tettem igazából büszkévé. A karrierem nagy részében otthon volt Brazíliában. 2015-ben viszont ott volt Berlinben, hogy megnézze, hogyan nyerünk BL-t életében először. Emlékszem az ünneplés után volt egy különleges party a családtagokkal együtt. Oda tudtuk adni a trófeát azoknak, akik a világon mindennél többet tettek érte. Emlékszem, amikor én jöttem, odaadtam neki, aztán csináltunk egy képet.

Aztán mondott valamit portugálul, ami igazság szerint egy csúnya szó, így nem fordítom szóról szóra.

Valami ilyesmit mondott: „A fiam most már faszagyerek.”

És sírt közben, mint egy kisbaba.

Ez volt életem legnagyszerűbb pillanata.

Szombaton újra lehetőségem nyílik, hogy megnyerjem ezt a trófeát egy nagyon ismerős ellenfél ellen. Mint mindig, most is tanulmányozom Cristiano Ronaldot, mint egy megszállott.

Mint mindig, most is belenézek a tükörbe a meccs előtt, és lejátszom ugyanazt a filmet.

A képernyő elsötétül, és mindenre emlékszem…

Az ágyamra,

A föld szagára.

Az apámra a tankkal a hátán, ahogy permetez.

A 12 mérföldre biciklivel.

Az új szerelésre.

Az üres szárítóra.

„Persze, hogy tudom merre van Sevilla.”

Basszus, a semmiből jöttem.

Most itt vagyok.

Hihetetlen, de itt vagyok.

Előző cikk: « Emlékszem…
Következő cikk: Mentálisan megsemmisültem... »

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció