dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

Tűzkeresztség...

Tűzkeresztség...

A történetet a legelejéről kell kezdenem, hogy minden kedves olvasó megérthesse, mekkora élményben volt részem 2017. augusztus 5-én, amikor a Tottenham Hotspur a Juventust fogadta barátságos mérkőzésen a méltán híres Wembley-stadionban.

14 esztendős sem voltam, amikor az AC Milan gárdája megsemmisítő vereséget mért a kor talán legjobb csapatára a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjében, 4:0 arányban legyőzte a Barcelonát.

Ekkor kezdett már az akkor is élénk érdeklődésem az olasz labdarúgás felé fordulni, és ettől kezdve követ(t)em nyomon a  Serie A küzdelmeit.

1994-ben aztán egy szeptemberi napon csereként pályára lépett egy alig 20 esztendős fiatalember, egy bizonyos Alessandro Del Piero és megszerezte első gólját (a 290-ből) egy Juventus nevű csapat (705-ször) színeiben. Ekkor dőlt el minden és kezdődött “la storia di un grande amore” köztem és a “zebrák” között.

Majd’ 23 évvel később – számos bajnoki cím, olasz kupa elsőségek, BL-győzelem, Európai Szuperkupa es Interkontinentális kupa-siker után – megláttam egy posztot az egyik közösségi portálon, miszerint az amerikai felkészülési tornát követően csapatom Londonban lép pályára. Az évek során én is Angliába tettem át a székhelyem, úgyhogy minden körülmény adott volt a tűzkeresztség megszerzéséhez. Én még soha nem láttam a Juventust élőben ezt megelőzően, eddig még nem adódott ilyen lehetőség számomra. Legközelebb rajongott csapatomhoz 2009-es nászutam során kerültem, amikor újdonsült feleségemmel Olaszországban jártunk és az első napot Torinóban töltöttük el. Megnéztük a csapat akkori otthonát, az Olimpico-t, bejutni sajnos nem tudtunk, mert egy rendezvény előkészületei miatt a stadiontúrákat szüneteltették. Kisebb bevásárlást tartottunk a fanshopban – mint kisgyerek a játékboltban, cikáztam a sorok es polcok között, mindent megfogtam, mindent megnéztem, szívtam magamba szeretett csapatom illatát.

Párom több mint egy évtizede tűri a rajongásomat, mániákusnak nevez, nem tudja átérezni, hogy Juventinónak lenni nem mánia, nem betegség, nem hóbort vagy hobbi, hanem életforma.

Péter barátom Londonból küldött üzenetet, van-e kedvem a társaságában a helyszínen megnézni a meccset? Nem kellett meg egyszer megkérdeznie, azonnal igent mondtam. El is kezdtem szervezni az utazást, szabadnapot kértem a munkahelyemen, buszjegyet vásároltam, és izgatottan számolgattam a napokat augusztus első szombatjáig.

Előző éjjel szemhunyást sem aludtam, ólomlábakon járt az idő, amíg Petivel megérkeztünk a Wembley arénához. Rajtunk kívül pár száz ember lézengett csak, hiszen még a kapukat sem nyitották ki.

Két pint sörrel később elérkezett a várva várt pillanat, beléphettünk a szentélybe. Mondanom sem kell, tetőtől talpig Juventus-szerelésben. Barátom zrikálása ellenére szokatlan színű harmadik számú mezünket vásároltam meg, nem sokan viselték még a Bianconerik közül én mégis büszkén feszítettem benne. Izzadó tenyeremben hatalmas zászlómat szorongattam és könny szökött szemembe, amikor megláttam a kijelzőn a hazai Tottenham címere mellett a Juventus logóját.

Abban a pillanatban tudatosult bennem, ezt az élményt soha senki nem veheti már el tőlem.

Megkerestük helyünket, leültünk, csináltam néhány fényképet. Pár perccel később azonban felpattantam és odamentünk a pálya széléhez abban bízva, hogy esetleg találkozhatok valamelyik kedvencemmel, szívem mélyén reménykedve, hogy valamelyikük aláírásával felszentelhetem zászlómat.

A közben gyarapodó létszámú közönség hangos ovációja közepette érkeztek meg a gyepre először a hazai csapat cserekapusai, majd első számú hálóőre. Kisvártatva 3 narancsmezes alak tűnt fel a távolabbi kapu előterében, két helyettese társaságában Il Numero Uno, Il mio Capitano, a Superman, a Legenda, a világ valaha volt legjobb kapusa kezdett melegíteni a mérkőzésre. Őket követte Dybala, Alex Sandro, Pjanic, Mandzukic, majd jöttek sorban a többiek. A tetemes távolság ellenére is libabőrös lettem, még sosem voltam ennyire közel kedvenceimhez, áhítattal próbáltam figyelni mozdulataikat, elcsípni egy-egy mosolyt, tétmérkőzésen nem látható trükköt vagy cselt. Célzás nélkül kattogtattam telefonom fényképezőjét, tudtam, bármelyik fotóra nézek majd a jövőben, ugyanaz az érzés fog hatalmába keríteni, mint ott, a Wembley lelátóján.

Hamarosan megérkeztek a játékvezetők és kezdetét vette a mérkőzés. A kezdőrúgás pillanatában értettem meg, milyen lehet egy katona számára az első seb, becsapódó golyó…átesni a tűzkeresztségen.

A meccs kimenetele számomra sokadrangú tényező volt, nem érdekelt, hogy a csapat enervàltan mozgott, nem játszottunk jól, mégis minden pillanatban, ahogy valamelyikük labdához ért, hevesebben dobbant a szívem, megemelkedett a pulzusom és minden kapura irányuló próbálkozást tapssal és éljenzéssel jutalmaztam. Amikor Dybala szögletrúgáshoz készülődött és csatlakozott hozzá Pjanic is, legszívesebben odarohantam volna hozzájuk, csak hogy megérinthessem őket vagy legalább szemük sarkából vessenek rám egy pillantást.

Száraz tényeket nem közlök, az eredményt mindenki tudja; a teljesítményt értékelni nem fogom, ezeket meghagyom olyanoknak, akiknek ez a feladata, avagy azoknak, akik egy ilyen élményt követően objektívek tudnak maradni.

Néhány apróságon még változtatni kell, de ahogy ez a klub már százezerszer bebizonyította, nem aggódom és minden elfogultság nélkül állítom, hogy újabb zajos sikerekben gazdag, nagyon eredményes szezon előtt állunk.

Peti szerint számomra is van is pár dolog, amin változtatnom kell: látnom kell a jövőben a Juventust tétmeccsen - ami a legfontosabb - a Juventus Stadionban játszani; teli torokból zúgni himnuszunkat juventino testvéreimmel, mint anno a Szózatot az általános iskolában az ünnepélyeken; azaz a tűzkeresztségen átestem ugyan, de sok csatát kell megvívnom életemben, ezért a közeli jövőben újabb meccseket fogunk megnézni a helyszínen.

Mert hiába tartja a mondás, hogy minden út Rómába vezet, nekem az örök város 1994 szeptembere óta Torino, és legyenek bármilyenek a körülmények, akár a Serie A tabella csúcsán, akár a hetedik helyén, akár a másodosztályban vagy a Bajnokok Ligája döntőben szerepel is a csapat, egy érzés változatlan… forza Juventus.

Üdvözlettel: acco79

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció