dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

Hogyan lettem Juventus szurkoló?

Hogyan lettem Juventus szurkoló?

Egy öreg szurkoló vallomása magáról, az életéről, amely összefonódik a foci szeretetével, imádatával és arról a rögös útról, míg eljutott arra a pontra, hogy nyugodtan kijelenthette, hogy hazatalált, megtalálta azt a klubot, amit mindig is keresett, ahol megpihenhet: meg lett az csapat, amelynek a neve hallatán a szíve hevesebben kezdett dobogni, melyet egy életre választott, vagy inkább a sors sodorta és láncolta magához.

Lehet, hogy fiatal juventino barátaimnak ez a mai világban könnyebben megy, hisz elég Del Piero nevét megemlíteni és sokuknak nem is kell tovább gondolkodni az időszámításban. Abban az időben azonban minden más volt: nem lehetett kiválasztani csak úgy egy csapatot abból a rengeteg jóból, csak oda lehetett sodródni és ösztönösen megérezni, hogy ez a fekete-fehér a végállomás, az etalon, a többiek csak vannak.

Ez az írás a saját életem történetének egy darabja. Annak a folyamatnak a története, amít most megpróbálok veletek megosztani és elmesélni, hogy hogyan is váltam Juventus szurkolóvá. Mert nem olyan egyszerű dolog ez. Vallom, hogy Juventus szurkolónak lenni egy hosszú folyamat, mert nem így születik az ember, hogy fekete-fehérben látja a világot, hanem azzá válik. Hírtelen nem is lehet valaki az Öreg Hölgy rabja, mert ez idő kérdése, aztán jön magától. Olyan ez, mint a szerelem, ami a világ legszebb dolga, csak annyiban különbözik, hogy ez talán annál is több, mert egy életre szól. Tehát inkább hasonlítanám egy jó házassághoz, vagy életre szóló szeretethez, barátsághoz, kitartáshoz.

Én már leéltem egy életet, lehet még többet is, remélem, a kedves olvasó megbocsájtja, hogy ez egy más megközelítése lesz az életünk ezen részének, amely virtuális ugyan, de e nélkül nem létezne a valóság sem és az életünk sem, mert a képzelet szorosan egybefonódik a való élettel, vagy ha megfordítom: nélküle az élet sem képzelhető el.

Gyerekkoromban rengeteget fociztam, szinte éjjel nappal, iskola után csak a labda pattogott, illetve pattogott volna, ha nem éppen anyukáink harisnyájába gyömöszölt ronggyal kitömött és kerekre alakított „rongylabdákkal” folytattunk volna életre szóló csatákat. Szinte éjjel-nappal a házak közötti grundokon, vagy az akkor még aszfalt nélküli utcákban, tereken, mindenhol, ahol volt szabad terület. Mondják a mai fiatalok, hogy nekünk könnyebb volt, mert a régi időkkel ellentétben most annyi minden elvonja a gyerekek érdeklődését, hogy sajnos nem a foci és egyáltalán a sport az elsőszámú szórakozás, hanem rengeteg olyan dolog van, ami háttérbe szorítja ezt a gyönyörű játékot, hogy nincs idő, kedv stb. ezt a csodás sportágat űzni. Evvel egyet is értek, meg nem is. Egyetértek, mert a mai világban valóban annyi más szórakozási lehetőségük van a gyerekeknek, hogy azt nem is érdemes felsorolni. Azért nehogy azt higgye valaki, hogy abban az időben a fiatalok csak fociztak és más játék, elfoglaltság nem lett volna. Szerintem a világ akárhogy is változik a gyerekek mindig játszani, a fiatalok mindig szórakozni akarnak és hogy ez éppen számítógép, X-boksz vagy golyózás, fakutya, vagy egyéb teljesen mindegy. Legfeljebb a sok elhízott gyerek, fiatal, látványa elkeserítő és jelzi, hogy az a régi játék nem ugyanez, mint a mai. Mi-tisztelet a kivételnek- sokkal egészségesebben éltünk. Ez viszont nem a mai fiatal és középkorú korosztály bűne és ebbe nem is mennék bele, mert sok összetevője van és nem is az írás témájának a része, viszont annyit tennék még hozzá, hogy a mozgás, a sportolás lehetősége mindenki számára elérhető, csak élni kell vele.

No, de nagyon elkanyarodtam a témától, térjünk hát vissza a helyes kerékvágásba. Szóval a foci volt a minden, és akinek affinitása volt a labdához, az meg is próbálkozott vele, és ahogy cseperedett a gyerek, úgy nőtt a kíváncsisága is a futballal kapcsolatos dolgok iránt. Biztos mindenki keresztül ment ezen, de azért leírom. Nekem a lakásunk legnagyobb kincse a tűsdoboz volt. Állandóan kutattam benne, mert számtalan érdekességet tartalmazott egy kiskölyök részére. Tele volt ez a tűk, cérnák, ollók mellett a legnagyobb kinccsel, ami akkoriban elképzelhető volt, a rengeteg gombbal. Voltak nagyok, kicsik, feketék színesek és inggombok, amik nagyon jó célt szolgáltak. Nekem a tűsdoboz volt a kincsesláda. Ugye innen sokótoknak ismerős? Kikerestem a megfelelő gombokat és már kezdődtek is az először egyszemélyes, majd a szomszéd fiúkkal folytatott heves gombfoci csaták. Nagyszerű lehetőség volt ez, azt játszani, amit szerettünk, nem volt akadály, ha szakadt az eső, vagy hó borított mindent, de mégis játszhattuk a kedvenc játékunkat: focizhattunk megállás nélkül. Ezen mindenki átesett, de a folytatás nem biztos, hogy sok emberrel előfordult. Én olyan szerencsés voltam, hogy a gombfocis múltam előnyömre válhatott. Egyszer valamelyik gyerek-barátom újságolta a hírt, hogy alakult Debrecenben egy gombfoci-klub és egy este bemutatóval egybekötött toborzóra invitáltak a játékhoz kedvet érző gyerek, fiatal és még idősebb embereket is. Mivel jó volt a kézügyességem és nagyon szerettem a foci minden formáját, nem sok idő kellett, hogy a klub hivatalos gombfocistája legyek. Emellett persze ment a foci, esténként meg a parázs gombfocis bajnoki mérkőzések, mert ez ugyanolyan volt, mint az igazi foci. Szabályos bajnokság folyt, első és másodosztállyal, a meccseken bíró ügyelte a rendet és a szabályokat és már nem a konyhaasztalon, hanem a futballpályához hasonló csináltatott gombfocipályákon zajlottak a mérkőzések. Már ekkor a gombok helyett is plexiből vagy kaucsukból készült játékosok voltak a pályán, melyet vagy mi csináltunk, vagy szakemberrel csináltattuk. Minden a valódi focit idézte és minden kellék szabványos volt és mindenki csapatának neve is volt. Lehet, hogy megfogtok lepődni szurkolói hovatartozásom ismeretében, hogy nekem első és sokáig az állandó csapatom a brazil Santos volt. Talán elsős gimnazista lehettem és hihetetlen hatással volt rám akkoriban az a varázslat, amire a brazilok és azok közül is kiemelkedve a Santos volt képes mutatni a focivilágnak. A plexigombok alja üregesre volt elkészítve, ahová alulról szép „mezeket”, címkéket készítettünk, amelyek az átlátszó plexin gyönyörűen felöltöztették a játékosainkat. A Santos egy címerbe foglalt fekete-fehér csíkos emblémával ellátott fehér mezben játszott és természetesen az én gombjaim is ilyen színekben pompáztak. Ez már kicsit hasonlított későbbi szeretett csapatom színeire és már nem is olyan messze volt a Juventus. Csodálatos élményeket éltem át, mint gombfocista és nagy szeretettel és kellemes emlékekkel gondolok vissza azokra a gyönyörű időkre. Városi bajnokság, Debrecen-kupa. Országos bajnokság, csupa-csupa szép és felejthetetlen emlékkel, szép eredményekkel, vérre menő hatalmas csatákkal. Mi akkor bejártuk az országot, Debrecenből Pesten át Győrbe, Szombathelyen és Pécsett és még sok helyen ahol minden verseny egy életre szóló emlék maradt. Nem tudom, hogy tudjátok-e, de már rendeznek világbajnokságot is, melyet, ha jól tudom Brazilia rendezett. Talán nem is véletlenül. Ej, ha ez a mi időnkben is megadatott volna…

Kas Gyula

(folytatás következik)

Előző cikk: « Forza Juve per sempre

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció