dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

Klubtörténelem

Olaszország legpatinásabb klubjának történelme tele van fordulatokkal, számtalan legendával, dicsőséges időszakokkal. A következőkben fejezetekre bontva jobban megismerhetitek, a már több mint 110 éves történelmét szeretett klubunknak!

1897 Alapítás
1897. november 1-én a torinoi Massimo D`Azeglio gimnázium tanulóinak egy csoportja az Umberto király sétány egyik ódon és kényelmetlen padján ülve eldöntötte, hogy sportegyesületet hoz létre azért, hogy futballozhassanak. A hagyomány szerint a Juventus elnevezés többé-kevésbé a véletlen műve, talán az alapítók életkorára utal, de a sors úgy hozta, hogy ezt a nevet elfogadták és megszerették az alapító tagok. A klub, amelynek első elnöke Enrico Cafari volt, bár székházat igen sűrűn cserélt, de a nevét nagyon hamar megkapta, a névadó közgyűlésen a Sport Club Juventus nevet fogadták el.

1898 - 1905 Kezdetek, az első Scudetto
Az újonnan alakult csapat hivatalos mezszíne a rózsaszín volt, és hazai mérkőzéseit a Piazza D`Armi-n játszotta az 1900-as bajnoki debütáláskor. 1903 -ban váltottak a zebra-csíkos mezre, miután egy rossz szállítmányt küldtek Angliából, ahol a mezek készültek. Mivel a csapat pályája igen közel volt az akkori torinói pályaudvarhoz, és emiatt nagyon hamar ipari épületek létesültek a közelben, 1906-ig a klub a Motovelodromo Umberto-n bérelt egy pályát a varoson kívül. Ezt követően a csapat Torino északi részébe, a varosban csak 'Campo Juventus'-ként ismert stadionba költözött. A Juventus 1905-ben nyerte meg első bajnoki címét (Sudetto), amelynek rájátszásában a csapat a Milanese és a Genoa csapataival mérkőzött meg. Ez a siker koronázta meg volt a klub svájci elnökének, Alfredo Dick munkásságát. A textil gyáros presidente szervezettséget vitt a Juventus életébe, és  külföldi játékosokkal erősítette meg a keretet. A siker ellenére az elnök és az alapítók között komoly ellentétek törtek ki, amelynek hatására az Dick több játékossal együtt elhagyta a Juventust, és megalapította a város másik nagy hagyományokkal rendelkező klubját, az FC Torino-t.

1906 - 1923 Az I. világháború előtt és után
A következő másfél évtized nagyon nehéz időszak volt a klub számára, egészen az első világháború kitöréséig. Ekkortájt az olasz fociban elsősorban a piemontei csapatok, a Pro Vercelli és a Casale domináltak, míg a Juventus állandó csőd közeli állapottal szembesült. A csapat a háború után került újra a rivaldafénybe, a kapus Giacone és a két szélsőhátvéd, Novo és Brune voltak a Juventus első, a válogatottba is meghívott sztárjátékosai. A klubelnöki teendőket 1919-től két évig Corrado Corradini költő és irodalmár látta el. Ő költötte a Juventus-himnuszát, amely egészen az 1960-as évek végéig változatlan formában maradt fenn.

1923 - 1929 Az Agnelli család uralkodásának kezdte
1923-ban debütált a csapatban minden idők egyik legnagyszerűbb hálóőre, Giampiero Combi. Ugyanebben az évben, július 24-én a Juve még életben lévő alapító tagjai és vezetői, egyhangúlag választották meg a klub elnökének Edoardo Agnellit, a FIAT autókonszern elnökének a fiát. Az új presidente új csapatot és stadiont építtetett, a Juve ekkortájt a Corso Marsiglian játszotta hazai meccseit. A stadionavatón a Juventus 6:1-re kiütötte (a magyar Hirzer Ferenc három góljának is köszönhetően) a Parma csapatát. A 20-as évek második fele megfelelő alaphangot teremtett az 1931 és 1935 közötti időszaknak.

1930 - 1935 Zsinórban 5 bajnoki cím
Legendás időszak, ugyanis a Juventus zsinórban ötször hódította el a bajnoki címet Carlo Carcano edző vezetésével. Ezt a legendás sorozatot a szakirodalom a Quinquennio néven emlegeti. Olyan játékosok alkották a keretek ekkor, mint Orsi, Caligaris, Monti, Cesarini, Varglien I és II, Bertolini, Ferrari és Borel II, akik amellett, hogy a Juventust sikerekhez segítették, fontos szerepet játszottak abban az olasz válogatottban is, amely 1934-ben megnyerte a világbajnokságot. Még a világbajnokság előtt, 1932-ben megkezdődtek a legendás Stadio Communale építési munkálatai, amelyek mindössze 7 hónap elteltével be is fejeződtek, és amely a fasiszta vezető, Benito Mussolini nevét kapta. A stadionavató mérkőzést a Juventus 1933. május 14-én játszotta, amely 71160 néző befogadására volt alkalmas, és évekig a legnagyobb stadion maradt Olaszországban. A második világháborút követően kapta a Stadio Communale nevet. A csapat a nemzetközi kupaporondon is ekkor debütált. Mindeközben sorsfordító események következtek be a klub életében: 1935. július 13-án repülőgép szerencsétlenségben életét vesztette a Juventus legendás elnöke Edoardo Agnelli, akinek örökét a több mint 10 évig tartó stagnálást követően fia, Gianni Agnelli vette át.

1935 - 1957 A II. világháború előtt és után, Boniperti első bajnoki címe
Gianni Agnelli elnöksége kezdetén olyan bajnokok tartoztak a Juventus kötelékébe, mint Carlo Parola, a tizenhatos környékének uralkodója, a dán John Hansen, a fejesgólok specialistája, és a szintén dán Praest. Mindannyiuk közül kitűnt azonban Giampiero Boniperti, aki 444 alkalommal játszott a Juventus színeiben, és 177 gólt szerzett. Emellett 1971 és 1990 között a klub elnöki tisztét látta el kiemelkedő sikerrel, valamint képviselő volt az Európa Parlamentben. 1953-ban Gianni Agnelli lemondott elnöki tisztségéről, és a helyét öccse, Umberto Agnelli vette át. Az idősebb testvér távozását követően évekig a színtelenség jellemezte a Juventus teljesítményét egészen az ötvenes évek végéig, és ez alatt az időszak alatt nem sikerült bajnoki címet nyernie a csapatnak.

1958 - 1961 Charles és Sivori
1958-ban, első klubként az olasz foci történelmében, a csapat megszerezte 10. bajnoki címét, és ezzel együtt a jogot arra, hogy mezén az olasz trikolor fölött egy aranycsillagot viselhessen. Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett a klub akkori két idegenlégiósa az argentin Omar Sivori, a csodás cselek alkalmazója, és a walesi John Charles, akit a jóságos buldózer becenévvel illettek a szurkolók. Ezt követően 1960-ban és 61-ben is bajnoki címet szerzett a Juve.

1961 - 1969 Movimiento (káprázatos) évek
Az 1967-es év eseményei nyitották meg az utat Giampiero Boniperti elnöksége előtt, amely időszakban a Juventus 9 bajnoki címet szerzett, ráadásul megalapozták a későbbi sikeres nemzetközi szerepléseket is, hiszen 1977-ben a klub megnyerte az UEFA-kupát, 1984-ben a KEK-et és az Európai Szuperkupát, 1985-ben pedig a BEK-et és a Világkupát.

1969 - 1976 Korai hetvenes évek, a Trapattoni bajnoki címei
Vycpalek, Parola, csak két név a korszak edzőóriásai közül, de mindenki elé kívánkozik Giovanni Trapattoni, aki számtalan olasz bajnokot tudhatott csapatában Zoff-tól Scirea-ig, Tardelli-től Cabrini-ig, Causio-tól Rossi-ig, illetve nála játszott Gentila, Furino, és Roberto Bettega is, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

1982 - 1986 Platini éra
Természetesen egyre több idegenlégiós is játszott a Juventus csapatában, akik közül kiemelkedett a francia Michel Platini, aki 5 évet játszott Torinóban, és ez alatt nyert két bajnoki címet, két európai kupát (egy BEK és egy KEK serleget), egy Világkupát, háromszor volt gólkirály és nyert 3 aranylabdát 1983-ban, 84-ben és 85-ben.

1987 - 1994 Zoff Juvéja, a kupák királynője
Az 1987-es év folyamán a Stadio Communale befogadóképességét biztonsági okokból 45000-re csökkentették, így nyilvánvalóvá vált, hogy a csapatnak egy új stadionra van szüksége. Az új Stadio Delle Alpi a városon kívül épült az 1990-es világbajnokságra. Az új stadion ugyanakkor egy újabb problémát vetett fel, miszerint az alacsony nézőszám nem teszi szükségessé egy ilyen nagy befogadóképességű stadion fenntartását, valamint a gigantikus méretek miatt előfordult olyan eset, hogy a játékban lévő labda 162 méterre volt a nézőtér bizonyos részeitől. Éppen ezért a vezetőség már ekkor a stadion átépítésén kezdett el tanácskozni, azonban különböző problémák miatt nem tudták elkezdeni a munkálatokat 2005-ben. A győzedelmes 80-as évek után elkerülhetetlen volt egy kisebb visszaesés, amely időszak kevesebb csillogással, a csapatépítés jegyében telt. Ettől függetlenül voltak hangos sikerei a Juventusnak. 1990-ben például a csapat mind az UEFA kupát, mind az olasz kupát begyűjtötte annak a Vittorio Caissotti di Chiusano elnökösödésének idején, aki Boniperti-től vette át az elnöki teendőket. A Juventus edzője ekkor a legendás Dino Zoff volt, akivel 1993-ban ismét UEFA-kupa győztes lett a klub.

1995 - 1998 Lippi és a legendás triád
Luciano Moggi, Roberto Bettega és Antonio Giraudo, az úgynevezett "Triádok", 1994-ben vették át a klub irányítását. Sok csalódást keltő év után, 1994 nyarán a Juventus szerződtette a Napoli-tól Marcello Lippi-t, az akkor még kezdőnek számító szakembert, a későbbi olasz szövetségi kapitányt, akivel rögtön az első évben bajnoki címet szerzett a Juventus kilencévnyi böjt után. Lippi azzal koronázta meg teljesítményét az első évben, hogy az olasz kupát is megnyerte a csapattal. A bajnoki rekorder Juventus, az olasz kupasikereket tekintve is első, hiszen 1938 óta kilenc alkalommal hódította el a trófeát. Lippi folytatta sikersorozatát a klubnál, hiszen 1996-ban a Juventus megnyerte a Bajnokok Ligáját, amelyet sikertelenül próbált visszaszerezni a csapat a tragikus Heysel stadionbeli győzelmet követően. A 96-97-es szezonban a csapat Lippivel újra bajnok lett, elhódította mind az Európai Szuperkupát, mind pedig a Világkupát. Sajnos a következő két évben mindkét alkalommal elbukta a BL-döntőt, 97-ben a Dortmund, 98-ban pedig a Real Madrid ellenében. 1998-ban szerezte a csapat a jubileumi 25. bajnoki címét. Ezt követően Lippit menesztették. Marcello Lippi 5 bajnoki címet és nyolc kupát nyert a Juventus edzőjeként. Helyét a Pármából érkező Carlo Ancelotti vette át.

1999 - 2001 3 év szürkeségben Ancelotti-val
A szurkolóknak nem tetszett Carlo Ancelotti edzőnek szerződtetése, mivel a Milan és a Róma játékosa volt, valamint a Parma edzője. Érkezése után transzparenseket raktak ki szerte a városban, valamint a mérkőzéseken a stadionban. Az egyik transzparensen a következő állt: "Un maiale non puó allenare. Ancelotti vattene"" (Egy disznó nem lehet edző. Ancelotti takarodj!). Ezek az események, valamint a sorozatos kudarcok az erős kerethez képest (ebben az időben Del Piero mellett Inzaghi, a frissen érkező Trezeguet csatárkettős állt, a Zidane-nal, Tacchinardi-val, Conte-val és Edgar Davids-cal felálló középpálya mögött Tudor, Pessotto, Monero, Ferrara, Birindelli védelem, sőt a keret tagja volt Edwin van der Sar is) Ancelotti kirúgásához vezettek.

2002 - 2004 Az új évezred, Lippi második időszaka
2001-ben kisebb milanói kitérőt követően Lippi visszatért a Juventushoz, és a következő évben már ismét bajnoki címnek örülhettek Torinóban majd az azt követő évben megint bajnok lett a Juve, de sajnos ismét elbukott egy BL-döntőt. Különösen fájó, hogy ezt az egyik legnagyobb olasz rivális, a Milan ellenében veszítette el a csapat. A 2003-as év a gyász jegyében telt, hiszen mind Gianni Agnelli, mind pedig Vittorio Chiusano eltávozott az élők sorából.

2004 - 2006 Újabb két bajnoki cím
A csalódást keltő 2003-2004 szezont követően, ahol a csapat a harmadik helyet szerezte meg, Lippi távozott a csapattól, és a szövetségi kapitányi posztot vette át Giovanni Trapattonitól az olasz válogatottnál. Ezt követően mindenkit sokkolóan ért a klub vezetőségének bejelentése, hogy szerződtették a korábban az AS Roma-nál edzősködő Fabio Capello-t. A szurkolók (a látványtalan játék, Del Piero indokolatlan nélkülözése miatt), de még a játékosok sem igazán kedvelték őt, azonban munkássága sikeres volt, hiszen kétéves edzősködése alatt 2 Scudettot nyert a csapat, valamint a Bajnokok Ligájában is szépen menetelt a Juve. 2004 nyarán a Juventus elkezdte építtetni gigantikus méretű edzőközpontját a Mondo Juve-t. A 9 edzőpályát magába foglaló központ 2005 nyarára készült el Vivono-ban, Torino külvárosában, ahol a felnőtt csapaton kívül valamennyi ifjúsági csapat együtt tréningezhet. 2004. június 23-án a Juventus arculatot váltott, és bemutatta új címerét. A Juventus új címere nagy vonalakban hasonlít ugyan az eredetire, de mégis újabb, modernebb benyomást kelt.

2006 - 2007 A poklok pokla
A 2006-os olasz bundabotrány ítéletében foglaltak szerint a 2005-ben és a 2006-ban megnyert bajnoki címet elvették a csapattól, ezen kívül a 2006/2007-es szezont a Serie B-ben kellett végigjátszania és küzdenie a feljutásért -9 pontos büntetéssel. A csapat irányítását a korábbi klasszis középpályás, Didier Deschamps vállalta. 2007. május 19-én (4 fordulóval a szezon vége előtt) az Arezzo elleni idegenbeli mérkőzésén a csapat bebiztosította a feljutást. Így tehát a Juve visszatért oda ahová való, a Serie A-ba!

2007 - 2008 Vissza az élvonalba
Deschamps nem értett egyet a csapat vezetésével, ezért távozott a csapattól. Helyét a korábbi Chelsea edző, Claudio Ranieri vette át. A visszatérés utáni első idény a Serie A-ban fantasztikusan sikerült a csapat számára: legyőzték idegenben az Intert, otthon pedig a Rómát és a Milant, így nagy meglepetésre a 3. helyen végzett a gárda, emiatt indulhatott a Bajnokok Ligája selejtezőjében, ezzel tehát az elsődleges kitűzött célt teljesítette a csapat. Az augusztus végi selejtezőn pedig már hazai pályán eldöntötte a továbbjutást az Artmedia ellen, így az abszolút kitűzött célt is teljesítette a csapat.

2008 - 2009 Csalódást keltő eredmények, Ranieri menesztése
A következő idénynek nagy lendülettel vágott neki a Bianconeri, ami meghozta a gyümölcsét. A Bajnokok Ligájában több óriási meglepetést okozott: legyőzte a Zenit Szentpétervár csapatát (akkori UEFA kupa és UEFA Szuperkupa címvédőt), a Real Madridot pedig otthon és idegenben is, így óriási meglepetésre az első helyen zárt a csoportban. Bár a Chelsea ellen búcsúzni kényszerült a csapat, de így is minden elismerést megérdemelt a gárda. Ezután sajnos jött a lejtő: Claudio Ranieri vezetésével majdnem két hónapon keresztül nyeretlen maradt a csapat (elúszott a bajnoki cím és az Olasz Kupa is), ráadásul az automatikus BL-indulás is veszélybe került. A vezetőség - a szurkolói nyomások hatására - ezúttal nem habozott: az egykori ifi csapat edzőjét, valamint a Lippi mellett a válogatott akkori másodedzőjét, egyben az egykori Juve legendás védőjét, Ciro Ferrarát ültette le az utolsó két mérkőzésre. Ciro irányítása alatt magabiztosan megnyerte mind a két meccset a csapat és végül a 2. helyen végzett a Juventus. Közben 2008 végén megkezdődött a Delle Alpi bontásával (2009 májusában végleg eltűnt "a dicsőség színpada")  elindult a már az 1990-es évek közepén tervezgetett stadion-projekt, ami a 2011-es létesítmény átadásával fejeződik be.

2009 - 2010 A történelem leggyengébb Juventusa, Ciro kudarca
Ciro Ferrara meggyőző teljesítményét látva az előző szezon utolsó mérkőzésein, az elnökség két évvel meghosszabbította a szerződését. A szezon eleji lendületnek köszönhetően ígéretesen indult vele ez az évad, végül óriási csalódás lett a vége: a Juventus szinte minden negatív rekordot megdöntött a szezon során. Nagyon gyenge játék jellemezte a csapatot, óriási blamák történtek a Serie A-ban, a Bajnokok Ligájában, és az Európa Ligában is. Többször olyan kisebb csapatok, mint a Cagliari, a Chievo, vagy a Fulham szégyenítették meg az együttest, míg a nagyobbak közül az AC Milan két meccsen hat gólt rúgott a Bianconerinek a bajnokságban. A szezon közben edzőváltásra került sor, a pocsék teljesítményt nyújtó Ciro Ferrara helyet Alberto Zaccheronit nevezték ki az együttes élére, aki már nem tudta megmenteni a Juventus süllyedő hajóját. A botrányos szezonnak lettek következményei: a teljes orvosi stáb és az erőnléti edzők is távoztak, továbbá a vezetők közül Alessio Secco, és az év elején – újra – a csapathoz invitált Roberto Bettega is elhagyta az Öreg Hölgyet. Jean-Claude Blanc elnöksége sem tartott sokáig, de ő pénzügyi igazgatóként a klubnál maradhatott, helyét a szurkolók körében nagy népszerűségnek örvendő Andrea Agnelli vette át, aki a Sampdoriát a BL-be repítő csodapárost: Giuseppe Marotta sportigazgatót, és Luigi Del Neri vezetőedzőt, és stábját hozta a Juventushoz.

2010 - 2011 A történelem leggyengébb Juventusa (ismét...) - Delneri próbálkozása
A múlt évi kudarcot követően újabb renováláson esett át a klub, valamint a csapat is. Szinte egy csapatnyi játékos érkezett ingyen, kölcsönbe, vagy minimális összegért, így Luigi Delnerinek nem volt könnyű dolog összekovácsolnia új együttesét. Ennek ellenére csapata nagyon ígéretesen kezdte a szezont. Az Európa Liga selejtezők során, mind az ír Shamrock Roverst, mind az osztrák Sturm Grazot legyőzték a torinóiak, és ezzel könnyedén bejutottak az EL-csoportkörébe. Ezután következett a bajnokság, ahol a nyitófordulóban 1-0-s vereséget szenvedtek el a Baritól, és az ott pályára lépő együttes összeállítása csupán nyomokban emlékeztetett az előző évire. Majd ezután zsinórban jöttek a biztatóbbnál biztatóbb eredmények (pl. a csapatnak sikerült egy 13 meccses veretlenségi sorozatot produkálnia, mindemellett igen jól teljesítettek a rangadókon is), és úgy tűnt, a gárda akár a Scudettoért is versenybe szállhat. Mindeközben a csapat 6 döntetlennel kiesett az Európa Liga csoportköréből, ami már nagy blamát jelentett számukra. Télen aztán jöttek a gondok, a fél csapat kidőlt, és az eredmények is elmaradtak a várttól. A tavasz közepére a csapat visszaesett a 7. helyre, és bár a szezon végéhez közeledve a gárda már pozitív eredményeket produkált, szinte biztossá vált, hogy Delneri nem fogja kitölteni két éves szerződését. Sokáig esély volt az Európa Ligára is, ám végül ezt sem sikerült elérnie a Zebráknak. A Juve összességében újabb csalódást keltő idényen volt túl. Delneri utódja pedig a csapat korábbi játékosa Antonio Conte lett, akinek egykori klubja renoméját kellett visszaállítania.

2011 - 2012 Az Öreg Hölgy felemelkedése, bajnoki cím Antonio Conte első évében
Hasonlósan kezdődött a Juventus számára a 2011/12-es szezonra való felkészülés, mint az azelőtti két évben. A torinóiak ezúttal egykori játékosuk, Antonio Conte dirigálása alatt próbálták meg elfeledtetni az elmúlt szezonok kudarcait. Csapatnyira váló játékos ugyan nem érkezett a Juventushoz és Giuseppe Marotta általános igazgató ezúttal a hasznosságra törekedett. Olyan játékosok tették át székhelyüket a piemonti fővárosba, mint Arturo Vidal, Mirko Vucinic, Andrea Pirlo, vagy Eljero Elia (igaz, utóbbi számára végül nem sok babér termett). Európai kötelezettség híján a Juventus csak a bajnokságra, illetve az olasz kupára összpontosíthatott. Conte mester kijelentette, hogy csapata mindkét sorozatot komolyan fogja venni és a tréner állta a szavát. A torinóiak már a szezon első felében jól teljesítettek, hiszen nem kaptak ki és még a nagyobb rangadókat is sikerült hozniuk. A szakvezető számára egy igen szűk keret állt rendelkezésére, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a sérülések száma az elmúlt két esztendőhöz képest drasztikusan csökkent. A gárda a bajnokság mellett a Coppa Italia-ban is menetelt. A szezon első felében az Öreg Hölgynek a B csapattal sikerült túljutnia a Bologna és a Roma együttesén is. Érdemes még megjegyezni, hogy a kevés sérülés mellett a csapat mentális ereje hihetetlenül megnőtt. A szezon második fele ugyan döntetlenek sorozatával kezdődött végül azonban sikerült tartani az őszi produkció szintjét, így a Juventus – 6 év után – olasz bajnok lett. A kupában pedig a Milanon is túljutva bejutott a döntőbe, ahol végül a Napoli 2-0-ra győzte le Conte tanítványait. Eredményes szezont zártak tehát a torinói óriások,így bízhattunk a hasonló folytatásban.

2012 - 2013 Címvédés otthon, negyeddöntő Európában
Immáron olasz bajnokként kezdte meg felkészülését a 2012/2013-es évadra az Antonio Conte vezette Juventus. Az eredményesre sikeredett felkészülési időszak során olyan játékosok érkeztek a csapathoz, mint a Parmában vitézkedő Juve-nevelés, Sebastian Giovinco, vagy a Manchester Unitedtől „száműzött” Paul Pogba, de nem mehetünk el az udinei különítmény, nevezetesen Kwadwo Asamoah és az akkor még sérült Mauricio Isla mellett sem. A távozók között a legnagyobb név Alessandro Del Pieroé volt, aki egyenesen Ausztrália felé vette az irányt. A szezont hivatalosan egy pekingi olasz szuperkupa döntővel kezdte a Conte-alakulat, ahol 4-2- arányban sikerült legyőznie a tavalyi Coppa Italia-győztes Napoli gárdáját. A Supercoppa megszerzése után magabiztosan kezdett a bajnoki címvédő a Serie A-ban. A Roma csapatát otthon 4-1-re, míg a Napolit 2-0-ra páholta el. A bajnoki menetelés során egy-egy váratlanabb eredmény is becsúszott, mint az Inter elleni hazai 3-1-es vereség, amely egy 49 meccsből álló bajnoki veretlenségi szériát szakított meg, vagy a Milan elleni 1-0-s idegenbeli fiaskó. Az Inter elleni kudarcot követően a Juve 6-1-re nyert a Pescara otthonában, ezzel megvolt az idei egyetlen nagyarányú sikere is a csapatnak. A Laziot oda-vissza sikerült legyőznie a Juventusnak, akárcsak a városi rivális Torino alakulatát. Mindent összevetve sikeresen megvédte bajnoki címét a Juventus ezzel pedig történelme során 31. alkalommal ülhetett fel Olaszország trónjára. Az idény egyik meglepetésembere mindenképpen Paul Pogba volt, akinek, szenzációs játékával, rövid időn belül sikerült beverekednie magát a bianconerok kezdőcsapatába. A tavalyi szezonnal ellentétben a Juventusra ezúttal Bajnokok Ligája-összecsapások is vártak a bajnoki és kupamérkőzések mellett. Az Öreg Hölgy olyan ellenfelek kapott a BL-csoportkörében, mint a címvédő Chelsea, az ukrán Shakhtar Donyeck, valamint a dán Nordsjaelland. A döcögős kezdést követően végül azonban sikerült továbbjutnia csoportjából az Öreg Hölgynek. A csoportkörök során a torinóiak 2-2-es döntetlent játszottak a Chelseavel idegenben, míg a torinói visszavágón 3-0 arányban legyőzték az angolokat. A kieséses szakaszban a skót Celtic várt az Öreg Hölgyre, amely könnyedén 5-0-s összesítéssel jutott be a legrangosabb európai kupasorozat negyeddöntőjébe, ahol a későbbi győztes Bayern München várt rájuk. A bajorok végül 4-0-s összesítéssel ejtették ki Buffonékat. A Coppa Italiaban ezúttal „csak” az elődöntőig jutott el a Juve, amely a Cagliarit és a Milant legyőzve végül a későbbi győztes Laziot kapta az elődöntőben. A rómaiak 3-2-es összesítéssel jutottak be a kupadöntőbe.

2013 - 2014 Hazai dominancia, európai kérdőjelek
A 2013-2014-es idény, egy eredményekben nem túl sikeres felkészülési időszakot követően csodálatos, katartikus 4-0-s kupagyőzelemmel kezdődött. Igen, ez volt az a meccs, amiből mindenki nagyon szeretett volna messzemenő következtetéseket levonni, de mint érezhettük, és mint később ki is derült, ezt nem tettük volna helyesen. Elindult a bajnokság is, ahol két győzelemmel vettünk rajtot, egy szolid 1-0 után ismét a Lazionak rúgtunk négyet, eddig minden rendben volt. De csak augusztus végéig. A válogatott szünetről hazatérő játékosok, mintha csak lézengtek volna a pályán, a BL-rajt is csúfos lett, egy meccset leszámítva mindig kaptunk gólt, általában elemi hátvédhibákból. Az eredmények hellyel-közel jöttek, de a mutatott játékkal csak a legelvetemültebbek lehettek elégedettek, egy gólosnál magabiztosabb győzelmünk nem is volt. Ez az eredménysor folytatódott egészen október 20-ig. Ebbe beleesett a hazai, Galatasaray elleni BL-összecsapás is, ahol az elmaradt győzelem később ingoványos talajra kényszerített minket, ahol nem sikerült helyt állni (a játék a szavakkal itt nem csak képletes). Az idény fordulata azon az október 20-i napon 15 percbe sűríthető, amikor is 2-0-s vezetésről ennyi idő kellett, hogy kapjunk négy gólt, és veszítsük el a veretlenségünket idén. Az ezt követő, Real Madrid elleni mérkőzés új felállást és jobb játékot hozott, de a játékvezető megfosztott minket egy nagy sikertől, aminek talán szintén köszönhetjük a búcsút, de azért biztos három ponttal a Bérnabeuból nincs csapat a földön, aki számolni merne.

Novemberben elkezdtük az év végéig tartó gólnélküli, illetve inkább csak kevés gólt kapó szériánkat. Caceres suta hazagurítását bánhatjuk innen a legjobban, de ne feledjük, hogy ezzel együtt is ő volt azon a torinói éjszakán a meccs embere.  A december eleje a spórolásról szólt, a Galatasaray elleni mindent eldöntő mérkőzésre. Igen, mondhatjuk, hogy nem itt ment el a továbbjutás, és azt már hamarabb be kellett biztosítani, illetve a hazai csapatnak is ugyanolyan rossz volt a pálya, őket is egy megzavarták a körülmények, de ha a vizsgát csak harmadszorra sikerül letenned, akkor senkit sem fog érdekelni, hogy hányszor próbálkoztál előtte. Ha van rá lehetőség, és van rá esély, az utolsó szalmaszálat is meg kell ragadni. A pálya állapota pedig a futballt inkább játszó csapatnak volt rosszabb, ez pedig a Juventus, efelől ne legyen senkinek semmi kétsége! Ezek után valami hihetetlen január következett. Évek óta szinte hagyomány volt, hogy ebben az időszakban a Juventus csak szenved, de Pogba a hátára vette a csapatot, és 12-4-es gólaránnyal hoztuk ezt a kritikus időszakot, többek között a Romát is két vállra fektetve.

Itt dőlt el először a bajnokság. Látszódott is, hiszen a február eleji Inter elleni meccstől kezdve csak a lehető legminimálisabb arányú győzelmeket könyvelhettük el. 1-0-k és 2-1-ek sorozata mutatta, hogy az igazán lényegi rész majd az Európa Liga torinói döntője lesz. Itt a Trabzonspor-Fiorentina-Lyon-Benfica négyes fogat jelenthette volna a döntőbe jutást, és a serleget, amit akkoriban mindenki mindennél jobban akart. Az első három csapaton kisebb-nagyobb nehézségek árán túljutottunk, hogy a Benfica parancsoljon megálljt a csapatnak, és hozza felszínre valószínűleg a „contei” Juventus egyértelmű gyengeségeit. Az idényt a megkérdőjelezhetetlen bajnoki cím tette fényessé, azonban erre a fényre a BL-EL út komoly árnyékot vetett. Az átigazolási időszakra úgy fordultunk, hogy legnagyobb értékeink előtt sorban álltak az európai kupacsapatok, majd ezt tetézte a júliusi döntés, miszerint Conte leköszön a csapat éléről. Ami utána következett, az már a nagy betűs TÖRTÉNELEM.

2014-2015 – Duplázás és BL-döntő, újra európai nagy csapat a Juventus
2014 szeptemberére rengeteg kérdőjellel készült a Juventus. Antonio Conte lemondása, majd az olasz válogatott élére való kinevezése után az igen megosztó Massimiliano Allegri vette át a csapat irányítását. Komoly veszély volt, hogy az akkori sorozatos bajnokcsapatot szétkapkodják, ez egyben igen erősen alá is húzta volna Conte döntését, azonban többek számára meglepő módon a legnagyobb sztárok maradtak a csapat mellett. Akkoriban már komoly dilemma volt, hogy milyen játékrendszert kellene játszania a csapatnak, mivel a 3-5-2 totális bukás volt a Benfica elleni EL-elődöntő dupla mérkőzésen, azonban nem valószínű, hogy az előző vezetőedző képes lett volna ezen változtatni, így ha mást nem, hát a játékrendszer változását várhattuk Allegritől.

Az első mérkőzések tapasztalata alapján talán fegyelmezetlenebbnek tűnt a csapat, amit eleinte a jó játék is elkerült. Később kiderült, hogy az, amit mi fegyelmezetlenségnek hittünk, az valójában a régen várt egyéni megoldások, és a kreativitás megjelenése a csapat játékában, és október körül a jó játék is megérkezett. A Bajnokok Ligájában féltávig csak azzal tudtunk villogni, hogy a kötelezőt (Malmö elleni mérkőzés) hoztuk, de mind az Olympiakosz, mind az Atletico Madrid ellen elbuktunk. Ezért egyre erősebb hangok érkeztek Allegrivel szemben, aki az október-novemberi megtáltosodást (Juventus-Parma 7-0) meglovagolva egy őrült hajrával bevezette a csapatot az egyenes kieséses szakaszba, így tulajdonképpen legitimálta is személyét a kispadon, hiszen Contéval ez egyszer nehezen, egyszer pedig egyáltalán nem sikerült. A januári forma történelmileg kényes pont a Juventusnál, azonban ebben az időszakban sorozatban második évében döntötte el tulajdonképpen a bajnokságot a Juventus. Lassan tényleg kitörölhetjük a „januári botladozás” címszót a csapat jellemzői közül. Egy hónapon belül ikszeltünk az Interrel, megvertük a Napolit és a Milant is, így minden üldözőnket leszakítottuk, figyelhettünk a BL kieséses szakaszra, illetve az Olasz Kupára, amit januárban szintén sikerrel kezdtünk a Hellas Verona és a Parma elleni győzelmekkel.

A legrangosabb európai kupasorozatban a Dortmund elleni páros csata felrakta a térképre a Juventust, nagyon magabiztosan, és szenzációs gólokkal ütöttük ki az egyébként nagyon szimpatikus, abban az időben már felfelé ívelő formát mutató ellenfelet. Az idény akkor fordulhatott történelmivé, amikor kisorsolták a csapatnak a Monaco gárdáját, az egyetlen csapatot, aki ellen abban a szakaszban több, mint 50% esélyt adtak a szakértők, közben a kupában is beküzdöttük magunkat a döntőbe a Fiorentina ellen. A Monacot a vártnál nehezebben ugyan, de Vidal tizenegyes góljával sikerült két vállra fektetni, jöhetett a Real Madrid. Ez már a lehető legkomolyabb erőpróba volt és nem hittünk a szemünknek, hogy ez bizony már az elődöntő, amiről 2003-ból igen kellemes emlékeket őrzünk a spanyol csapatról.

Ha a Dortmund elleni siker hangos volt, akkor a Madrid elleni egyenesen fülsiketítő. Európa deklaráltan legjobb védelme megállította a sztárokkal teletűzdelt ellenfelet és 2003 után újra Bajnokok Ligája döntőbe vezette a csapatot. A mérkőzés felvezetése a Lazio elleni 2-1-es Olasz Kupa siker volt, ami a három arany csillag mellé az ezüst csillagot is a mezünkre varratta, az olasz labdarúgás történelmében a Juventus lett az első csapat, aki tízszer nyerte meg a hazai kupasorozatot. Majd jöhetett az, amit szerintem többen könnyes szemmel éltünk át: a gigászok csatája, Juventus-Barcelona BL-döntő Berlinből. A győztes triplát ünnepelhet a mérkőzés végén, amely további rangot adott az összecsapásnak. A Juventus komoly ellenfele volt a Barcelonának és nagyon sokáig úgy tűnt meg is verheti, azonban a világ legjobb támadó-triója felülemelkedett a világ legjobb védelmi trióján, és 3-1 arányban vereséget mért az olasz csapatra. Mindannyiunkban inkább a büszkeség volt jelen, de tudtuk, hogy sok játékosnak talán ez volt az utolsó esélye arra, hogy elhódítsa ezt a serleget. Tevez-Pirlo-Vidal-Pogba, és a védelem hozták össze a csapatnak ezt a történelmi idényt, közülük pedig Tevez-Pirlo, és Vidal is távozott a szezon végén…

Belépés/Regisztráció