dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

mezbazár

Angelis del Nero - La mia strada: Az első lépés

Angelis del Nero - La mia strada: Az első lépés

Hat hónap, hat hónap. Zúgott fejemben az orvos utolsó mondata. Tényleg ennyi lenne az egész? Eddig tartott a karrierem. Szó sem lehet róla, ez nem történhet meg. Velem nem történhet meg. A buta döntésem miatt úgy éreztem hihetetlenül lekeskenyedett az addig felbecsülhetetlenül széles végső cél felé vezető sztráda. Borzalmas időszaka volt ez fiatalkoromnak, ugyanakkor nagyon hasznos, mert ha játéktudásban nem is fejlődtem, de egy olyan tanulsággal lettem gazdagabb, ami életre szólónak bizonyult.

Persze az első hetekben mit sem számított, hogy ez évek múlva mit fog jelenteni számomra, csak főttem a saját levemben. Nem is tudtam, lehetne-e ennél jobban emészteni magam. Nem tudtam mit tenni csak álmodoztam, hogy rúgom a gólokat csapatban és pár jó szezon után már zebracsíkos mezben passzolgatok a legnagyobbakkal. De ahogy lenéztem a lábamra villámcsapás gyorsasággal foszlottak szerte a gyerekes ábrándjaim. Vajon miért történt ez velem? Miért gondoltam úgy, hogy egy nap miatt érdemes kockáztatni? Miért gondoltam úgy, hogy a mások általi befogadottságért érdemes kockáztatni? Miért könnyebb valamit lerombolni, mint felépíteni? Vajon kockázat nélkül van értelme az életnek, elvégre anélkül nincs is értelme, nemde? Valamit lerombolni feltétlen rosszat jelent? Egészen filozofikus magasságokba emelkedtem magányomban, de mit is tehettem volna, amikor egyéb dolgom se volt, mint várakozni. Izgatottan vártam mikor lesz már vége a gyógyulási fázisnak, de nem az a megnyugtató érzés kavargott bennem, mint karácsonykor a kis gyermekben, aki alig várja, hogy bontogassa az ajándékait. Rettegés volt bennem, de egyszerűen mélyen magamban az tudatosult, hogy nem lehet, hogy ennyi legyen a focizásnak. Egy profinak ráadásul ez úgy mond rutinbaleset, csak mögötte egy orvosi stáb áll…

Ahogy kiengedtek a kórházból megpróbáltam labdázni az orvos javaslata ellenére, de az első labdaérintésnél fájdalom nyilallt a lábamba, így nem tehettem mást, mint pihentetni magam. Pár csapattársam meglátogatott, akik persze húzták az agyam, hogy biztosan amputálni kell a lábam, de sebaj, mert az egyikőjük apja nagyon jó asztalos, biztos csinál nekem a kiváló protézist. Meg is jegyeztem nekik, hogy milyen viccesek és nem kell erőlködniük, még kézen állva is több gólt rúgok, mint valamennyiük. Különben is csak, azért sérültem le, hogy még legyen esélyük a góllövőlistán a közelembe férkőzniük.

Örültem, hogy az igazi barátaim a régi csapattársaim és osztálytársaim sűrűn meglátogattak és biztattak, nem lesz semmi gond hétvégenként pedig néha átjöttek közös Juve meccsnézésre. Szegény orvosomnak biztosan elege lett belőlem, mert az első hónapot követően nem győztem hívni, hogy mikor mozgathatom a lábam, mit csináljak, hogy lehetek újra erős. Szerencsére a következő viziten már megnyugtatott, hogy szépen gyógyul a sérülésem és örüljek, hogy nem kellett műteni, de tudta, hogy rám kell ijeszteni, mert különben sohasem tanulok belőle. Azonban az tény, hogy csak nagyon lassan kezdhetem el újra az edzéseket.

Nem tudtam mit tenni, nyakamba szakadt rengeteg idő, amit régen a labdarúgás tett ki, de most egy darabig hanyagolnom kellett. Mivel az iskolai dolgaimmal mindig hadilábon álltam, nagy nehezen édesanyám unszolására megpróbáltam kicsit felvenni a tempót, hogy ez az év jobban sikerüljön, mint a tavalyi. Hihetetlen nehéz volt, egy idő után olyan furcsa gondolataim voltak azt hittem hallucinálok. Minden feladatot vagy tananyagot a foci nyelvére fordítottam, ami az elején túlzott ábrándozásba fordult, majd felettébb mókás, végül igazán hasznos technikának bizonyult. A történelem nagy háborúi olyanok voltak, mint a Bajnokok Ligája kiesés köre, a matematika feladatok úgy képzeltem, mintha Nedved éppen próbálni számítani, kinek lehet a legjobb labdát adni és még rengeteg-rengeteg- magamat meglepően – egészen ötletes elképzelésem, ami később igen hasznos volt iskolai éveimben.

Hat hónap. Rengeteg idő volt, mintha nem akart volna eltelni. De végre újra ott voltam az öltözőben. Még utoljára egy még nagyobb fejmosást kaptam az edzőnktől, ami lehet igaza volt, de nagyon kellemetlenül esett. A visszatérés utáni első edzésem feladata: kocogás és laza labdavezetés. Nevetséges. Gondoltam, de így is elképesztően elfáradtam, nem gondoltam volna, hogy ennyire elvesztem a fizikumomat. Angelis, üdv a startvonalnál!

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció