dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

falióra

Szurkoló vagy, szurkolj!

Szurkoló vagy, szurkolj!

Elmondom mi volt…. kisírt szemek, ölelések, üres tekintetek. Volt aki megkért, hogy ne hagyjuk abba, legalább mi ne, csináljuk tovább. Volt, aki megköszönte, hogy vagyunk, és volt, aki már a mérkőzés végét sem várta meg. Nem erre készültünk, egyikőnk sem, ezt nyugodtan leszögezhetem.

Persze, persze, hogy még mindig a BL döntőről van szó, és nagyon remélem, hogy szó lesz róla a Juventus következő BL döntőjéig minimum. Általában úgy szoktam leírni blogbejegyzést írni, hogy még az elején nem tudom, milyen kicsengésű lesz, és bármilyen is lesz, az elejét már nem változtatom meg. Így TE talán jobban át tudod élni azt a vívódást, ami bennem van, talán benned is ezzel az idénnyel, ezzel a BL döntővel kapcsolatban, de abban biztos vagyok most is, és mindig is biztos voltam, hogy a szitkozódás, a mérgelődés, mindenki elküldése nem visz előre. Ha ezt még nem tudod belátni, akkor csak annyit kérek, hidd el, hogy így van.

Azt is gondolom, hogy azzal, hogy írunk, videókat csinálunk, valamiféle közösségformáló erő is a kezünkben van, és ilyen helyzetekben pedig nekünk kell belátni, hogy a józanész, és a pozitív szemlélet útja az, ami segíthet kikecmeregni a letargiából, mert abban vagyunk. Én két napig nem nagyon tudtam kikelni az ágyból, és látod, már júniusból is eltelt 8 nap mire egyáltalán le tudom írni azt, amit gondolok, és úgy, hogy a bejegyzés nem egy nagy szitkozódás.

Nézzük a tényeket, minél többször látod leírva, annál hamarabb leszel túl rajta. A Juventusnak egy óriási ugrás kellett volna idén, hogy a már 6. éve regnáló bajnoki csapat történelmileg is minden kétséget kizárólag a Juventus valaha játszó legjobb csapata legyen. Nem sikerült. Nem sikerült egy borzasztó cardiffi második félidőnek köszönhetően. Nem számítottunk rá. Arra számítottunk, hogy idén Buffon emeli magasba a trófeát, mert idén nagyon megérdemeljük, mert összejöhet a triplázás, mert nagyszerű csapatunk van, mert összeálltunk.

Az első dolog, ami eszembe jut, hogy a BL címet nem érdem szerint osztják, azt el kell venni. Erre olyan megosztó, tűzben edzett, folyamatosan égő játékosok képesek, mint pl. Cristiano Ronaldo és Sergio Ramos, akiket az ellenfél szurkolói mindenkinél jobban gyűlölnek, a saját csapatuk szurkolói pedig Istenként tekintenek rájuk. A mi csapatunkban talán csak Chiellinit vagy Mandzukicot tudnám ilyen szinten említeni (ők hozták is magukat egyébként), de a Real Madridban hemzsegnek az ilyen játékosok, most hirtelen még Casemirot tudnám még ideírni, de ha megnézzük a csapat tagjait, nem sok osztatlan szimpátiát élvező labdarúgót találunk.

Aztán menjünk, szűkítsük egy kicsit a kört. A mai labdarúgásban a csapatkapitány szerepe a külső szemlélő számára talán nem bír akkora jelentőséggel, de csapaton belül igen komoly rang. Általában a csapat tagjai választják, mint olyan játékost, akire felnéznek, adnak a szavára. Erre a meccsre szűkítve itt Sergio Ramos vs Gianluigi Buffon a kép. Buffon egy csodálatos ember, még az ellenfél csapatából is állva tapsolná, aki tehetné, nem lehet se a személyébe, se a pályájába belekötni. Egy csendes vezér, aki mellett rendesen fut a csapat, képes is hosszú távon rendet tenni a fejekben, de nincs benne semmi hirtelen, kiszámíthatatlan cselekedet esélye, ami egy hosszú idény során jó, de nagyon fontos, végletes pillanatokban bizony ki kell pattanni az embernek magából (emlékeztek tavaly Allegrire decemberben? - na az a tűz kellett volna…). Mindenki tudta a csapatból, hogy neki már csak ez a cím hiányzik, „szerencsére” a sajtó is ezzel volt tele, óhatatlan, hogy ez nyomást gyakoroljon a játékosokra.

Egyébként minden, amit elmondtam igaz, és áll Del Pierora is. Tulajdonképpen ők ketten a kapitányai a csapatnak 2001 óta. Ha szimplán a Bl-t nézzük, előttük 3 döntőn azért összejött egy győzelem, ami még mindig nem mutat olyan jól, de a velük megszerzett 3/0 aztán végképp siralmas. Félre értés ne essék, nem akarom róluk leszedni a keresztvizet, a világ legnagyobb játékosai, példaképek, nekem, neked, az utókornak, de ha már okokat keresünk, talán az ő csendes vezérszerepük ezekben a kiélezett pillanatokban másabb hatást ér el, mint amire ilyenkor szükség lenne.

És tudod mi fáj még nagyon? A lefújás után kereste a kamera, hogy elkapja a síró Buffont, de nem nagyon sikerült neki. Össze volt törve, de úgy ment le a pályáról, mint aki belenyugodott, hogy neki ez a sorsa – sohasem tarthatja a kezében győztesként ezt a trófeát. Mi van, ha ez nem csak a végjátéknál motoszkált a fejében, mi van, ha ez már évek óta (először a calciopoli alatt, aztán 2015-ben, és azóta folyamatosan) szinte megmérgezi a döntőre való felkészülését. Ebbe nem láthatunk bele, de ez egy olyan indok, amit reálisan nézve el tudnék képzelni.

Nem első sorban a vereség ténye miatt fáj nagyon ez a döntő, hanem azért, mert láttuk az első félidőt. Ilyennek várta a szakma, és a szurkolók serege is. Aztán kijöttünk a második félidőre, és nagyon-nagyon hamar vége lett minden álmunknak. Láttam itt szitkozódásokat Allegrire ezzel kapcsolatban, először én is őt kezdtem el szapulni, de aztán beugrott egy másik lehetőség is. Youtube-on lehetett követni a mérkőzést megelőző napon a csapatok edzéseit. Megnéztem a Juventusét, láttam a játékosokat, élveztem nézni. Aztán jött a Madrid, gondoltam abba is bele lesek. Egy dolog kapta el a figyelmemet. Zidane úgy kezdte az edzést, hogy maga köré gyűjtötte a játékosait, és elkezdett nekik beszélni, körülbelül öt percen át. Ha még fent van a videó nézd meg, érdemes. MINDENKI úgy nézett rá, mintha az Istene jelent volna meg előtte – igen, még Cristiano Ronaldo is -. Zidane valószínűleg nem azért nagy edző, mert órákat képes elemezni az ellenfelet, 3-4 felállást játszat a csapatával, hanem azért, mert akik a keze alatt dolgoznak, azok képesek lennének elé állni, ha golyó repül felé. Minden játékosa azt érzi iránta, amit te érzel Buffon iránt. Ez óriási dolog, és itt megint a kiélezett helyzetekre kell visszaugranom. Ilyenkor az ő szava valószínűleg hatványozottabban működik a fejekben. Így azt gondolom, hogy Allegrit nem érheti semmiféle szitok, ő megtette a félidőben azt amit valószínűleg egész évben megtett ezekben a helyzetekben, és amik működtek. Azzal nem számolt, hogy a Zidane által feltüzelt Real Madrid tulajdonképpen kettéharapja azt a taktikát, amit mi gondosan felvázoltunk a pályára – és ezzel már nem tudtunk mit kezdeni. Azért nem tudtunk, mert a mi játékosaink nem hallották életük idoljától a megfelelő szavakat, és azért, mert nem ült a padon senki, aki segíteni tudott volna.

Ebben a két dologban látom főleg a vereség okát. Kár itt kiemelni, hogy hiányzott a Spirito, meg nem hajtották végig a srácok… Sajnos én úgy látom, hogy a harmadik bekapott gól után maga alá gyötörte őket az a vészjósló tudat, hogy a Juventus ebben az évezredben csak kikapni jár a Bl döntőibe.

Nézzünk azonban tovább, nyissuk ki a látókörünket. Ez a csapat nagyon erős, már senki nem kérdőjelezi meg azt, hogy képes-e európai szinten is bizonyítani. Ha elcsúszik is, csak nüánszokon teszi azt meg, amelyek okai annyira rejtettek, hogy hosszú idő kikeresni őket. A hazai dominanciát kár emlegetni, de most már mellétehetjük azt is, hogy 2015-ben döntőztünk, tavaly mi játszottuk a Bl legjobb meccseit egy szintén nagyon erős Bayern Münchennel, ahol év végére lendült bele rettenetesen a csapat. Szerintem, ha valahogy túlkecmergünk a németeken, az a Bl nagyon nekünk állt volna. Idén pedig újra ott voltunk a döntőben. Mi ez, ha nem tendencia? Tendencia a javából, és bizony nagyon erőteljesen kopogtatjuk a BL győzelem ajtaját, illetve azt az ajtót is, amin át a közvetlen elitbe kerülés, mint út ki van kövezve (ezen véleményem szerint már be is léptünk).

Nehéz azt hitelesen mondani, hogy jövőre újra ott az esély, jövőre sikerülhet. De látható, Allegrivel 3 éven belül kétszer döntőztünk, bekerültünk egy olyan körforgásba, ahol tényleg csak a világ legnagyobb csapatai járnak. Egy dolog hiányzik, de piszkosul. Idén szeretnék egy mercatot, ahol a csapat magja, az idei év legjobb játékosai itt maradnak. Egy mercatot, ahol fejlődik a csapat, és nem lyukakat kell befoltozni. Szeretném Marottát ezúton is megkérni, hogy eszébe ne jusson eladni Bonuccit, Alex Sandrot pláne, elengedni Dani Alvest, had ne soroljam…. El kell döntenünk nyáron, hogy tetszik- e ez a felállás, és ha igen, ebbe erősítsük bele a csapatot, nem kellenek hozzá sokan, talán csak kiegészítő emberek. Jöjjenek fiatalok, és jöjjön Douglas Costa, jöjjön Bernardeschi, vagy Di Maria, jöjjön Iniesta. Legyünk minőségiek a padon is, és akkor teljes hittel mehetünk neki a következő évi BL szezonnak.

Az, hogy ebben miért hiszek pluszban? Remélem sokan néztek NFL-t, és ismertek is onnan neveket. Ha nem akkor, ennek is házi feladat utána nézni. Volt egy 2012-es év, és volt a Baltimore Ravensnek egy játékosa, Ray Lewis. Ő olyan volt a csapatnak, mint a miénknek Gianluigi Buffon. Egy ikon, a klubhűség mintaképe. Lewis bejelentette a szezon elején, hogy mindenképpen ez lesz az utolsó idénye az elitligában. A csapat összeállt mögötte, elképesztően motivált lett, és minden szavára úgy tekintettek, mint a szentírásra. Csak egy cél lobogott a csapat szeme előtt, hogy a nagy hős a legfontosabb kupával a kezében vonulhasson vissza. Hogy miért hozom fel ezt? Mert a Baltimore Racens abban az évben bajnok lett, és mert szerintem sejted…, Buffon a 2018-as világbajnokság után fog visszavonulni, így –ahogyan már ő is hangoztatta- már csak egy lehetősége lesz felemelni a „nagy fülűt”. Milyen szép lenne, ha egy hasonló összekovácsoló ereje lenne az ő visszavonulásának, mint Ray Lewisénak volt 2012-ben. Ebben én tudok hinni, ez érne annyit a játékosok fejében a döntő pillanatban, mint egy idoljuk motiváló szavai.

Most pedig hozzád szólok, hozzád, aki olvasod azt, amit írok. Szeretnék visszatérni a bejegyzésem címéhez. Mi azért lettünk elhivatottak a csapat irányába, mert szeretjük, amit képvisel, beleszerettünk egy-egy játékosába, hétről hétre imádjuk nézni a sikereit, és remegve várjuk, hogy végre felemelje ezt a serleget. Rengeteg jót adtak nekünk a srácok az elmúlt években, rengeteg leckét is az élethez kitartásból, akaraterőből. Amikor szükség volt rájuk, mert nehéz volt a hét – hétvége, akkor egy Inter elleni győzelemmel azonnal helyrerakták ezt. Most rajtunk a sor, hogy ebből visszaadjunk nekik. Elképzelheted, hogy ők mit élnek át, ha mi napokig nem tértünk utána magunkhoz. Igen, a mi feladatunk az, hogy szurkoljunk nekik, ha nekik nehéz, legyünk mellettük, és a végén örüljünk, ha végre sikerül. Az nem kérdés, hogy megmaradsz e ilyenkor a csapat mellett, hanem alapvetés. Innen indulunk, és

FORZA JUVE!

FINO ALLA FINE!

Előző cikk: « Mentálisan megsemmisültem...
Következő cikk: A mercato elé »

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció