dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

falióra

Hogyan lettem Juventus szurkoló? ll.rész - Csak ülök és mesélek

Hogyan lettem Juventus szurkoló? ll.rész - Csak ülök és mesélek

A gombfocinál hagytam abba az előző részt és még ott folytatom. A Santos volt a csapatom és nem volt ez véletlen, hisz a brazil futballnak olyan varázsa volt, hogy egy akkori tizenéves fantáziáját igencsak megragadta. Pelé már 15 éves korában a felnőttek között játszott és ez nagy hatással volt rám, hisz alig volt idősebb nálam, és amit tudott a labdával, az mindenkit felülmúlt. De Pelén kívül olyan világsztárok játszottak a Santosban, mint Lima, Mauro, Carlos Alberto, Zito, Clodoaldo, Coutinho, Pepe. Vírtuózok voltak. Ma is kívülről fújom az összeállítást Még az is tetszett a brazilok játékában, hogy egy-egy szép csel, trükk többet ért egy gólnál is. Csodák voltak.

 Abban az időben még nem volt Magyarországon televízió, így más utakon értesültem a foci híreiről és bizony nem volt könnyű dolog. Rádió is csak vezetékes volt, amelyet úgy kell elképzelni, hogy a házakba, lakásokba be volt szerelve egy fadoboz, melyben egy hangszóró volt és a legközelebbi postáról drótvezetéken jött az adás, már amikor jött, mert a technika gyakran megviccelt bennünket, vagy a postás, ha éppen elaludt, vagy be volt rúgva. Én Debrecen külvárosában, a régi Nyilas-telepen laktam, késóbb Szabadság-teleppé keresztelték. Jól emlékszem az 1954-es svájci világbajnokságra, amelynek döntőjét a Magyarország-Nyugat -Németország meccset egy magas villanypóznára szerelt hangszórón keresztül hallgatva izgultam végig több ezer emberrel egyetemben a környék legnagyobb terén. Nagyon sokan sírtak és szomorúan, bánatosan tértek haza a munkáskerület lakói, nehezen viselték el az emberek azt az eredményt, hisz mindenki biztos volt Puskás Öcsiék aranyérmében, emlékezve arra, hogy a selejtező körben nyolcat rúgtunk a németeknek. Szinte megbénult az ország és a döntőbe jutás eufóriáját gyászos hangulat váltotta fel, és mint utólag hallottam a játékosok is alig mertek hazatérni félve az emberek haragjától. Szégyenkezve, kerülő utakon, ismeretlen időpontban érkeztek az országba és sokáig bujkálniuk kellett. Ez volt az „Aranycsapat” négy éves veretlenségének a vége, bár mint néhány éve rebesgetik ez is egy elcsalt döntő volt, mert mint az utolsó még élő német játékosok bevallották, bizony tiltott szereket is használtak a győzelem érdekében. Sovány vigasz. Ma már egyik csapatból sem él senki, mi magyarok meg túl kicsik vagyunk bármit is tenni. Gyönyörű korszaka volt ez a magyar labdarúgásnak, csak a brazilokéhoz hasonlítható, de sem akkor, sem a későbbi néhány évtizedben Brazilia sohasem tudta legyőzni Magyarországot. Ma már persze más a helyzet, csak annyi a kérdés: van-e csapat, akitől nem kapunk ki?

 Istenem! Hová süllyedtünk? Ma egy kézlegyintéssel elintézünk egy Andorra elleni vereséget...

Mindenképpen szót kell ejtenem a televízióról. Mint hírforrás ideális lett volna, ha lett volna. Sajnos akkor még nem volt. Az első adás, ha jól emlékszem a forradalom után 1957-ben, de csak Budapesten. Vidéken a 60-as évek elején láttam először tévéadást és bár mai szemmel szörnyű volt, de akkor maga volt a csoda. Nem volt nekünk saját tévénk, hisz akkor egy készülék 5000-Ft-ba is került és mi ehhez nagyon szegények voltunk. Én háborús gyerek voltam és a háborúban elvesztettem Édesapámat és Testvéremet és jobban fájt, hogy sohasem láttam őket, mint az, hogy Nagymamám 200 Ft-os nyugdíjából és Anyukám 500 Ft-os fizetéséből nem volt könnyű megélni, nemhogy TV-t venni. Akkoriban egy mérnökember fizetése sem volt több ezer forintnál. Eleinte a tévézés úgy történt, hogy közösségi házakban helyeztek el egy varázsdobozt és az ott összegyűlt 50-100 ember azt nézte, ha éppen látott a fekete-fehér csíkokon kívül valamit. Az 1962-es chilei világbajnokságot már élőben láttam a televízióban, fekete-fehérben, de élőben és igazán nagy élmény volt. Ettől számítható kb. a rendszeres foci közvetítések és 1980 körül indultak el a színes sugárzások. Idővel nekem is sikerült beszerezni egy kis ruszki színes tv-t, ami ugyan csak 30 cm-es képpel rendelkezett, de az élmény megállíthatatlanul zúdult rám. Kerestem a focimeccseket és fáradhatatlanul megnéztem, amit csak tudtam, ami futball volt. Hát ilyen volt a televízió és rádió története számomra, de az igazi hírforrást nem ezek jelentették. Hogy mi ahhoz megint vissza kell kanyarodni azokhoz az időkhöz, mikor még nem volt televízió és nem láthattam meccseket a tv-ben.

Sporthíreket a népspotban, képessportban lehetett találni, de csak néhány fekete fotó volt rossz minőségben látható, ahol a szőke is fekete, külföldi focihír vajmi kevés. Én már 12 éves koromban totóztam és ez vezetett el oda, hogy jobban megismerjem az olasz futballt. A totóban ugyanis a magyar meccsek mellett, vagy helyett, többnyire olasz mérkőzések szerepeltek. És ami ennek a megismerésnek a legfontosabb kulcsa volt a Sárgaújság, a Sportfogadás. Hihetetlen kincs volt, így nagybetűvel! A néhánysoros előzetes a meccsekről, a kezdőkről, hiányzókról, legutóbbi eredményekről és a játszókról, esélyekről, tabellákról. Minden szerdán vártam, mint a messiást és nem csalódtam: a hírek jöttek és az olasz foci rabul ejtett. Szerintem először szeretni kell az országot, a nyelvet, a habitust, a városokat és történeteket a csapatokról, játékosokról és minden ottani történésről, ami a futballal kapcsolatos, meg ami nem. Szerettem ízlelgetni a neveket, a dallamos olasz nyelvet és szerettem a zenéjüket San Remo gyönyörű nótáit, az olasz tájat, embereket és természetesen az olasz focit. Szerintem, lenni kell egy nagymértékű olasz hatásnak ahhoz, hogy a végén Torinoban kössünk ki. Előbb a válogatottjuk és az abban szereplő játékosok keltették fel az érdeklődésemet. Ismerősök voltak, hisz a Sportfogadásnak hála, ismertem minden játékost, tudtam hol játszanak és milyen képességekkel rendelkeztek, ami már csak azért sem volt nehéz, mert akkoriban, még csak három idegenlégiós szerepelhetett egy csapatban, tehát jobban szem előtt voltak az olasz játékosok. Nem is térnék ki a részletekre, hisz azt fejből tudjátok a válogatott kicsit hullámvasútra emlékeztető szerepléseit, melyek Európa és világbajnoki győzelmek és helyezések mellett, ki ne emlékezne a Dél-Korea elleni csúfos vereségre és azokra az időkre, amikor ki sem jutottak még az Európabajnokságra sem, hogy aztán világraszóló eredményt érjenek el. Az már külön olasz tradíció, hogy minden világversenyt bűnrosszul kezdve is gyakran állhattak akár a dobogó legfelsőbb fokára is

De hát az olaszok ilyenek: ezért is szeretem őket annyira

Azért kezdtem neki ennek az írásnak, mert jómagam is úgy gondoltam, hogy mire a vége felé járok, bizton tudni fogom, hogy hogyan és miért lettem Juventus szurkoló. Átéltem sok mindent Omar Sivoritól, a walesi óriás John Charleson át a Gaetano Scirea elegáns játékát és hihetetlen elvesztését, a Heysel-tragédiát, melyet élőben láttam a televízióban és soha nem fogom azt a vérfürdőt elfelejteni. Láttam az Európa és világbajnoki győzelmeket a válogatottól és a Juventus csodálatos BEK győzelmeit, UEFA és Világkupa, Scudettok és Olasz- kupák és a sorolhatnám a végtelenségig. A csodálatos játékosok: Gianpiero Boniperti, Gaetano Scirea, Michel Platini, Pierluigi Casiraghi, Bonisegna, Paolo Rossi, Franco Causio, Del Piero, Robi Baggio, Salvatore Schilaci, Edgar Davids, Lilian Thuram, Roberto Bettega, Gianluca Vialli és a sornak sosem lesz vége. Nagyszerű emberek és csodálatos játékosok. Példaképek és emlékek. Aztán ott voltam velük a másodosztályba való igazságtalan száműzetésük idején, gyászoltam az ügyvéd Úr elvesztését és boldog voltam az utóbbi évek sikerei láttán. Büszkeség tölt el, hogy ennek a csodálatos klubnak szurkolhatok. Hiszem, hogy Juventus szurkolónak lenni kiváltság.

Egyet ne kérdezzetek tőlem Kedves Olvasók, Barátaim: hogy mikor lettem Juventus szurkoló. Mert fogalmam sincs. Akkor, amikor a Sárgaújságban mindig a Juventust kerestem elsőként? Vagy, mikor fiatalon elolvastam a klub és az Agnelliék történetét? Vagy Paolo Rossi világbajnoki parádéja után? Talán Boniperti csaknem 200 Juventus-góljának hatására? Vagy, mikor Omar Sivori a pályán átvette az Aranylabdát? Nem tudom, nincs erre válasz és szerintem nem is fontos. Valamikor azzá váltam, ez a lényeg és ez kitart, amíg élek. Olyan ez, mint a szerelem, ahol én vagyok az udvarló és az Öreg hölgy a szerelmem. És ez a szerelem időtlen és kortalan. Valamikor kialakult és sosem fog elmúlni.

Írásom előszavában fiatal főszerkesztő barátom, Gergő (P.G) fogalmazta meg ezt nagy bölcsességet sejtetően, amely a leginkább igaz lehet erre a megválaszolhatatlan kérdésre, amiben teljesen igazat adok neki.

Klubot nem a szurkoló választ, hanem a klub választja ki a szurkolóját.”

Hát ez történt velem is.

Kas Gyula

#1 kyobalu » 2017-10-11 08:09

Nagyon örülünk, hogy Gyuszi bácsi ezeket az élményeket, emlékeket, gondolatokat megosztotta velünk! Örülök, hogy ennyire szerteágazó a rajongók, szurkolók kora, neme, rajongása. Aki egyszer Juventus és olasz foci szerelmes lesz, az nehezen szabadul.Nálam "csak" 27 éve tart ez az őrület. Forza Juve! ;-)
+1
kyobalu
kyobalu

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció