dark light

facebook twitter youtube galeria rss e-mail

falióra

"Még a tv-ben sem néztem a focit"

"Még a tv-ben sem néztem a focit"

Az egykori Juventus játékos, aki most a Toronto meghatározó embere a The Players' Tribune-ben ír őszinte, szívből szóló levelet. A gyermekkorától a fekete-fehér kezdetekig, egészen a Torontóba érkezéséig, ahol mindenáron nyerni akar.

Sebastian Giovinco szavaiban kézenfekvő a vágy, hogy elégtételt vegyen. A játékos összefoglalta az életét, az érzelmeit, a gondolatait, amik egy hosszú út alatt elkísérték őt; torinói gyermekkorától egészen mostanáig, három héttel az MLS rájátszásáig.

"Immár majdnem három éve Torontóban élek, de két dolgot még nem láttam. Az egyik a Niagara vízesés. Végre oda is eljuthatok. Azonban előtte egy másik dolgot szeretnék látni, amire szükségem van, hogy lássam: mégpedig, hogy a Toronto FC megnyeri az MLS-t. Tavaly elég közel álltunk hozzá, de az nem ugyanaz. Olasz vagyok és karrierem nagy részét otthon játszottam. Olaszországban így mondjuk: Rómába menni, anélkül, hogy a látnád a pápát. Persze, most nehogy azt gondolja valaki, hogy az MLS-t egy vatikáni látogatáshoz akarom hasonlítani" – kezdte levelét Giovinco.

Az első lövések

"Emlékszem a pályára, amin gyerekkoromban játszottam Torinóban. Nem volt fű, csak néhány piszkos krétavonal, ami mindig nagy port kavart, ha rámentél vagy valaki épp becsúszott. A talaj kemény volt, így ha valaki elesett jó eséllyel eltörhetett valamije. Azonban ez a pálya nekem a mindenem volt: nem voltak bevásárlóközpontok vagy nagy mozik a városban. Focizhattál vagy focizhattál… azon a borzalmas pályán. Kivéve az elején, amikor nem akartam játszani. Nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akik a Serie A-ról álmodtak, hogy egyszer majd ők is ott játszhatnak. Még a tv-ben sem néztem a focit. Az időm nagy részét mamámmal töltöttem, aki a nagybátyám kis bárjában dolgozott. Ami mögött ott volt az említett pálya. A barátaimmal sok időt töltöttem együtt és néha néztem a fiúkat, ahogy fociznak, néhány csapatot, akik a területi bajnokságban mérték össze erejüket. Egyszer a hazai csapat hét a hét ellen játszott és hiányzott egy játékosuk. Én csak hat-hét éves voltam, a csapat tagjai pár évvel idősebbek. Elképzeltem, hogy kétségbe estek, amikor kértem, hogy vegyenek be a csapatba, de az egyetlen voltam, aki szóba jöhetett. Abban a pillanatban megértettem, hogy a dolgok számomra máshogy fognak menni. A focizás boldoggá tett, szórakoztató volt és segített új barátokat szerezni. Hazamentem és elmeséltem apámnak a napomat, beszéltem neki a csapatról és hogy szeretnék még játszani velük. Másnap újra mentem és harmadnap is. Középpályásként kezdtem, szerettem gólpasszt adni. Aztán észrevettem, hogy a góllövés még a gólpassznál is nagyobb örömet okoz nekem. A gól a legfontosabb dolog, út a győzelemhez.

Folyt. köv.

 /borsaip/

Új hozzászólás

Vannak szabályok, be kéne tartani!!!

Vissza a tetejére

Belépés/Regisztráció