6 perces olvasási idő

Ignacio Palacios-Huerta egyetemi professzor is az Athletic Bilbao egykori utánpótlásért felelő igazgatója elmagyarázza, miért nem annyira egyszerű a történet, mint ahogy azt első látásra gondolnánk.

A múlt hónapban Ernesto Valverde barátommal, egykori Athletic Bilbao és Barcelona edzővel beszélgettem, akit elég jól ismerek, mióta az Athletic utánpótlásért felelős igazgatója voltam. Most az egyszer nem értettünk egyet. Ő, ahogyan sokan máshogy is gondolják, úgy hiszi, az ideiglenes szabályváltoztatás, miszerint öt cserelehetősége van a kluboknak egy meghosszabbított paddal, a nagy kluboknak kedvez. Ragaszkodtam hozzá, hogy ez nem igaz.

Akkortájt úgy gondoltam, nem igazán számít a vita, mivel csak egy ideiglenes ideig, a szezon végéig érvényes a szabály. Most azonban az Ifab beleegyezett a meghosszabbításba, sokak egyet nem értése ellenére. A Burnley menedzsere, Sean Dyche, illetve az Aston Villa vezetőedzője, Dean Smith hangos kritikusok – és egy jóhírű újságíró is azt mondta, „nem kell Lloyd Georgenak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, ez a szabály a gazdagabb kluboknak fog kedvezni, akiknek a kerete tele van több jobb minőségű játékosokkal.” Azonban a helyzet nem annyira egyszerű, mint ahogyan az a felszínen látszik. Hadd magyarázzam el, miért.

Az első érvem az: ha az öt cserelehetőség a nagyobb kluboknak kedvez, akkor több cserét várhatnánk tőlük, mint a kisebb csapatoktól. Azonban amióta az idény folytatódott, nem ez a helyzet. Amióta enyhítettek a lezárásokon a Bundesligában, a top négy csapat 4.03 cserét küldött be meccsenként, míg a legalsó négy 4.59-et. A Premier League-ben a Manchester City és a Chelsea átlagosan kevesebbet cserélt, mint a Bournemouth és a Norwich.

Szóval mi történik? A véleményem az, hogy a cserék számának változása se nem segíti, se nem hátráltatja a csapatokat a minőségük alapján, hanem más szempontokat kell figyelembe venni.

Hadd magyarázzam ezt egy olyan példával, amit több edzővel, játékossal és elemzővel is megvitattam már a Premier League-ből és a La Ligából. Sokkal egyszerűbb, mint a való életben, de remélhetőleg megragadja a lényeget.

Vegyünk két feltételezett helyzetet. Az A helyzetben tiltott bármiféle csere a játék során. A csapatok a mérkőzést 11 emberrel kezdik és fejezik be. A B helyzetben eközben kötelező lecserélni az egész kezdő 11-et a félidőben, és más cserére nincs lehetőség. Az A-ból B-be történő átmenet azt jelenti, hogy 0 csere helyett 11 lesz, ami vitathatatlanul sokkal drasztikusabb, mint 3-ról 5-re átállni.

A B helyzetben mindegyik csapat megtapasztal egy minőségi változást is a második félidőben. A különbség az első és második félidő között attól függ, mennyire jók a csapatok cseréi a kezdő 11-hez képest. Másszóval, az, hogy egy csapat jól jár-e vagy sem attól függ, hogyan viszonyul az ő relatív változása az ellenfeléhez képest. Fontos megjegyezni, hogy az „erős csapat” vagy „gyenge csapat” kifejezéseket itt nem használjuk, így az, hogy egy csapatnak jobb vagy rosszabb kerete van egy másikhoz képest, irreleváns.

Hadd fogalmazzam meg másképp. Tételezzük fel, hogy minden csapat kezdőjének és padjának vagy egy mérhető minősége, és ez 0-tól 100-ig terjedő skálára beosztható, a 100 a legjobb. Most képzeljük el egy meccset egy erős és egy gyenge csapat között, amelyeknek a játékosait lecserélik félidőben. Az erős csapatnak van 11 100-as értékelésű játékosa, és még 11 60-asa. A gyengébb csapatnak azonban 22 megegyező minőségű, 20-as játékossal rendelkezik.

Amikor a kezdő játékosokat le kell cserélni a szünetben, a jobb csapat 100-asokkal játszik a meccs első felében, és 60-asokkal a másodikban, míg a rosszabb csapat végig 20-szal játszhat. Sokak hitével ellentéten, ilyen körülmények között világos, hogy a gyengébb csapat inkább azt a szituációt részesíti előnyben, ahol több csere van.

Természetesen a B csapatnak így is kevés esélye van nyerni, ezt nem vitatom. De az esélyük a győzelemre magasabb, ha 11 cserét hajtanak végre. Az ok a homogénebb keret, ahol hasonló minőségűek a játékosok, és képesek hasonló-a-hasonlóra cseréket végrehajtani.

Nézzük egy másik szcenáriót. Az erősebb csapatban mindenkinek 50-es az értékelése, míg a gyengébb csapatban a kezdőké 20, a cseréké 15. Itt szintén a homogénebb csapat – ami most az erősebb – jár jól azzal a szituációval, amikor több cserét engedélyeznek.

Ezek az egyszerű példák a legfontosabb szempontját ragadják meg a szabályváltoztatásnak. Egy csapat ereje nem számít. Azok a keretek, amelyek képesek hasonlót a hasonlóra lecserélni, azok járnak jobban azzal, ha több cserére van lehetőség, függetlenül attól, hogy mennyire gazdagok, így a keret összesített minőségétől is. Az egyenlőtlenebb csapatok a szenvedő felei a változtatásnak, nem számít, mennyire jó összesítésben a keretük.

Ezen a ponton biztos azt gondolod: „Nos, jól hangzik az elméleted, professzor, de a gyakorlatban a nagyobb csapatoknak homogénebb keretük van a kicsikhez képest nem?” Ebben nem lennék annyira biztos.

Van egy jól ismert teória a futball világában, amit a közgazdászok úgy hívnak, a szupersztár jelenség – ahol az emberek egy kis csoportja hatalmas összegeket keres, és dominálja azt a tevékenységet, amiben részt vesz. Természetesen ez nem futball-, még csak nem is sport-specifikus. Megszámlálhatatlan példára lelhetünk a művészet és a showbiznisz világában is, ahol egy olyan tendencia figyelhető meg, hogy egy adott tevékenység legjobbjai hatalmas jutalmat zsebelnek be, és a fizetések között nagyon jól látható az erős aszimmetria.

Közel 40 évvel ezelőtt Sherwin Rosen, a chicagói egyetem közgazdásza briliáns elméletet fogalmazott meg, hogy megmagyarázza ezt a jelenséget. A futballra alkalmazva ez azt jelenti, hogy a legjobb játékosok a teljes fizetések nagyobb arányát teszik zsebre, így kevesebb jut a kevésbé tehetségesekre a keretben. A szupersztár jelenség így növeli a fizetési rést a kereten belül és a keretek közt is.

Ahogy a fizetéseket a minőséggel és a teljesítménnyel asszociáljuk, így ez a gazdagabb klubokat az egyenlőtlenebb kerethez löki a – pénzügyi értelemben – kisebb klubokhoz képest. Így a gazdagabb klubok kevésbé járnak jól, és kevesebb cserét fognak végrehajtani – pont ez az, amit látunk. Természetesen érdemes lehet végigmenni minden egyes kereten, hogy bebizonyosodjunk róla, hogy tényleg ez a helyzet.

Érdekes módon a PL-ben sajtóhírek szerint csak az Aston Villa, a Bournemouth és a West Ham szavazott a szabályváltoztatás ellen. De ha egy relatíve kiegyensúlyozottabb keretük van, akkor inkább mellettük kellett volna állást foglalniuk.

Szerkesztői vélemény: miután a professzor elküldte nekem a cikket, érdesnek találtam, de nem mindenben értettem vele egyet. Az tény, hogy nem olyan egyszerű a dolog, ahogy azt sokan gondolják, azonban azzal érveltem, hogy sok nagy csapatnál a cserék és a kezdők között nincs nagy különbség, illetve a kicsiknél is van, ahol alig van érdemi cserelehetőség. Továbbá az, hogy a minőséget a fizetéssel tesszük egyenlővé, közel sem tökéletes korreláció (habár el kell ismerni, nagyon erős), hiszen ebben az esetben Del Piero, Buffon vagy épp Chiellini se volt szinte soha szupersztárnak nevezhető, miközben Özil vagy Alexis Sanchez az. Továbbá azt is látjuk, hogy a nagy költségvetés jobb eredményeket produkál, de szerintem ez a kapcsolat is meggyengült az utóbbi években, lásd a Leicester City sikeressége, vagy épp a Manchester United és Arsenal szenvedése. Ennek ellenére egyetértek, ez nem feltétlenül a nagy kluboknak kedvez, ezt így kijelenteni nem lehet.